Tűz

Fotó: Forbát Dia

„Ég a város, ég a ház is, nem is egy ház, hanem száz is” – énekeljük Nadavval hétfő este, pedig kanális nem hogy messze, de egyáltalán nincsen a Herzl út Bet ha-Kerem felé eső részén a parkolóban, ahová Avi hívására érkeztünk Lag ba-omer estéjén. Három másik tűz ég már, mire Avi autója befut a raklapokkal, tűzifával és négy jesiva-bóherrel. Az autó tetején félelmetesen vékony kötéllel épphogy felerősített hatalmas faasztallal, amit a vasalt fehéringes fiúk pikk-pakk lekapnak a kombiról és jó tíz méterre felállítanak az épülő máglyától. Jó lesz a kólásüvegek és a pizzásdobozok alá, mielőtt tűzre vetik.  

„Igazi antré” – mondom Drornak a négy lábát az égnek meresztő asztalra mutatva, ez az Avi tudja, hogy mitől döglik a légy. Rafi közben a nála fél méterrel magasabb fiúknak magyarázza, hogy kis fákkal kezdjék a tűzrakást, és ha már megvan a tűz, akkor tegyék a tűzre a nagyobb fákat is. Büszke vagyok a fiamra, ez a magyar iskola, a nagypapa és a szalonnasütés öröksége, igaz, ennek itt nincsen foganatja, a fiúk nagyban gondolkoznak, és nem a fokozatosság hívei. A Herzl úton álló buszmegálló támfala alatt épül a többszintes máglya a hideg májusi éjszakában. Amíg épül a szerkezet, Nadavval a szomszéd tűznél melegedünk, amit szakállas apuka táplál, a gyerekei boldogan dobálják a tűzbe az alufóliába csomagolt krumplikat. Avi kartonpapírt tart a tűz fölé, és átviszi az égő fáklyát a mi máglyánkhoz. Belekap a tűz a raklapokba, tíz másodperc, és hatalmas erővel ég az egész építmény, élj, amíg teheted, a férfiak táncolnak, én meg csak bámulok, a tűzhöz annyira közel, hogy ne égessen, de azért érezzem a melegét.

„A boszorkány hol marad?” – fordul hozzám Dror nevetve, és én is vele nevetek, mert épp arra gondoltam, hogy a középkorban sem csinálhatták másképp. „Már a te fejeddel gondolkozom” – mondja Dror. Nem csoda, fél év múlva lesz tíz éve, hogy együtt vagyunk. Együtt nézzük a tűz körül szorgoskodó Avit; „Ilyen pasi kellett volna neked” – mondja Dror, amit csípőből elutasítok, „ugyan, ő olyan férfi, aki ha megszerez valamit, nem osztja meg mással”. Dror pontosan tudja, hogy a szabadság a legfontosabb érték a számomra, épp ezért érzem magam olyan jól vele. Dror mellett szabadabb lehetek, mint amikor egyedül voltam.

Rafi iskolája kedden, az ünnep alatt zárva, így elugrunk a Habad rendezvényére a közeli parkba, ahol hótömb várja a gyerekeket. „Menj hógolyózni a zsidó gyerekekkel” – mondom Rafinak, amire Tali felröhög mellettem, nem tudok mit tenni, a lubavicsiak mellett mindig diaszpórában érzem magamat, nem számít, hogy Jeruzsálem közepén vagyunk. A Habad elhozta nekünk a havat és Európát. Mindjárt kezdődik a műsor Rabbi Simon bar Johajról, Rafi könyvet kap ajándékba a bibliai történetekről, a moábita Ruthnak férfi arca van, a fején kockás kendő, még szerencse, hogy a gyerekek már nem tudják, ki volt Arafat. Bízom benne, hogy Rafi örömmel fogja forgatni a könyvet, miután befejezi a könyvtári Bonet és az Alsógatyás kapitányt.

Szerda este a dojóban nyújtás közben szirénázást hallok, körbenézek, de az elmaradt reakciókból látom, hogy csak én hallom a szirénát. Akkor nyilván a fülem cseng. A megfeszített izmokkal együtt az idegszálak is feszesek, egy ország várja az Eurovízió középdöntőjét és hogy visszalőjenek Gázából. Egyik esemény sem marad el. Jeruzsálem csendes, a periférián való létezés számos előnye közül az egyik, hogy kimaradunk a gázai háborúkból. Héberül persze „hadművelet”, mint Putyin háborúja, hiszen az eufemizmus fontos eszköz a háborúban a nép megnyugtatására. Bár az izraeliek nem szorulnak rá erre, pénteken és szombaton tele van emberrel a Park ha-Jarkon Tel-Avivban, pedig itt szerdán tényleg szirénáztak, és csütörtökön a közeli Rehovotban megölt valakit a védelmi rendszer technikai hibája miatt egy négyszintes házba becsapódott rakéta. A park fái alatt béke van, szelíden simogat a tenger felől érkező szél. Szombaton családok piknikeznek a fűben, köztük az enyém is. Fegyveres edzésre jöttem, a tel-avivi tanárom mutatja, hogy túl messze állok a partneremtől, mert nem bízom a technikámban: menekülök. A tanítást elteszem magamnak későbbre, mert nem tudok egyszerre mindennel megbirkózni. Örülök annak, hogy ő is tükröt tart nekem, csak a tükörbe nézni nehéz. Hány tükör kell egy embernek? Nekem Tel-Avivban kettő, Jeruzsálemben kettő-három, és persze Dror: azt hiszem, elég is lesz ennyi a boldog élethez.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.