„Nincsenek zsidó családi kötődéseim, gyökereim, de mindig is nagyon foglalkoztatott a Közel-Kelet és Izrael története, az állam megalapítása, a ki- illetve a bevándorlás. Érdekelt, hogy a holokauszt után számában nagyon megfogyatkozott zsidó nép hogyan tudta létrehozni az országát, úgy, hogy közben szinte állandóan háborúznia kellett az őt támadó szomszédos arab országokkal.” – Az erdélyi zsidóság és a magyar nyelvű izraeliek történetét kutató fiatal történésszel, Olosz Leventével beszélgetek.
Tudom, éppen Jeruzsálemben van. Milyen az idő, hány fok van?
Huszonöt fok van, süt a nap, nagyon kellemes az idő.
Gyakran jár Izraelben?
Eddig hat alkalommal jártam az országban. Az utazásaim kutató utak, amelyeket különböző ösztöndíjak tesznek lehetővé számomra. Az első utamat még a CEU finanszírozta, de a Klebelsberg és az Eötvös ösztöndíjaknak köszönhetem a legtöbbet, amelyek a magyar diaszpóra kutatást segítik. Az izraeli héber nyelvkurzus díját pedig a Rothschild Foundation ösztöndíja fedezte.
Beszéljünk a családi indíttatásáról.
Egy székelyföldi kis faluban, Máréfalván nőttem fel, édesapám tanár és köztisztviselő, édesanyám varrónő volt a közeli városban.
Mit tudhatunk a tanulmányairól?
Kolozsváron, az egyetemen nemzetközi kapcsolatokat tanultam, ekkor kezdtem kutatni az izraeli-palesztin konfliktus történetét. Nagyon hamar világossá vált számomra, hogy mindezt Kolozsvárról nagyon nehéz kutatni, így olyan új területet kerestem, ami Izraelhez és Romániához, illetve az itteni zsidósághoz egyszerre kötődik. Beiratkoztam a történészképzésre is, ami magyar nyelven folyt, de több román előadást is hallgattunk.
Miért éppen a zsidóságot választotta kutatása tárgyaként?
Nincsenek zsidó családi kötődéseim, gyökereim, de mindig is nagyon foglalkoztatott a Közel-Kelet és Izrael története, az állam megalapítása, a ki- illetve a bevándorlás. Érdekelt, hogy a holokauszt után számában nagyon megfogyatkozott zsidó nép hogyan tudta létrehozni az országát, úgy, hogy közben szinte állandóan háborúznia kellett az őt támadó szomszédos arab országokkal. Első kutatási ötletem a kivándorlás története volt, amiről azonban le kellett mondanom, mert Kolozsváron ehhez nem álltak rendelkezésre megfelelő források.
Hogyan került a CEU-ra?
A zsidóság történetének kutatására a CEU-t tartottam a legjobb egyetemnek, így ide iratkoztam be egy egyéves mesterképzési programra, közben pedig elkezdtem dolgozni a „Múlt és Jövő” zsidó kulturális folyóirat- és Könyvkiadónál. El kell mondanom, hogy Kőbányai János főszerkesztőnek nagy szerepe volt abban, hogy személyes-szakmai válságomat leküzdve a történészi pályán maradtam. Sokat tanultam tőle, továbbá az írás–szerkesztés–könyvkiadás területén. Ezután a doktori fokozat megszerzésére Romsics Ignác professzorhoz jelentkeztem be az egri egyetemre.
Milyen intézményben dolgozik jelenleg?
A fő munkahelyem a Clio Intézet, emellett van egy félállásom a Holokauszt Emlékközpontban. A Clio Intézetben történetírással hivatásszerűen foglalkozó fiatal kutatók a 20. századi magyar történelem sorsfordító eseményeit és térségbeli összefüggéseit kutatják. Egy leadott terv alapján mindegyikünk a saját kutatását végzi. Én a zsidóság és az 1918-as forradalom témájával jelentkeztem. Az elmúlt másfél évben többnyire ezt kutattam. Írtam egy több mint hatvan oldalas tanulmányt „Zsidóellenes erőszak és zsidó önvédelem az 1918-as forradalom idején” címmel. Az önvédelem abban testesült meg, hogy a cionisták karhatalmi századokat szerveztek az erőszak megfékezésére. Ehhez kapcsolódóan külön tanulmányban írtam az 1918 nyarán Észak-Kelet Magyarországon végrehajtott zsidóellenes razziákról, és azoknak a galíciaiakkal és a borkereskedelemmel kapcsolatos vonatkozásairól. Ezek a tanulmányok ebben az évben jelennek meg. Mindeközben egy könyvem is megjelent az intézetnél a Kasztner-ügy historiográfiájáról.
Tanulmányai sorából kiemelne néhányat?
Eddig a legsikeresebbnek érzem az egyik első tanulmányomat, melynek tárgya a második világháború utáni felelősségre vonás Észak-Erdélyben. A háború után Romániában két népbíróság működött, egy Bukarestben és egy Kolozsváron, melyek összesen mintegy hétszáz embert vontak felelősségre, legtöbbjüket távollétükben. Én a kolozsvári népbíróság tevékenységét dolgoztam fel zsidó szempontból, amelyben többek között azt a megállapítást tettem, hogy a zsidóság ellen elkövetett bűnök miatt indították a legtöbb eljárást. A másik tanulmányom, illetve tanulmánycsoportom, amit kiemelnék, a Palesztinába és Izraelbe kivándorolt magyar ajkú zsidóság története.
Az említett tanulmánycsoportban írt a magyar ajkú zsidóság szervezeteinek szerepéről.
A kérdést 1930-1955 közötti időszakra vonatkoztatva vizsgáltam. Már a háború előtt is pár tízezer magyar ajkú zsidó kivándorolt Palesztinába, aztán a háború után tömeges volt az alijázás. A pontos szám nem ismert, de becslések szerint az ötvenes évek elején már száz-százötvenezer magyar zsidó élt Izraelben. Nagyon pezsgő magyar kulturális élet alakult ki, saját sajtókiadványokkal, rendezvényekkel, szervezetekkel. A magyar-zsidó bevándorlók többsége állampolgárként teljes mértékben elkötelezett volt Izrael állam iránt, mindeközben megőrizték magyar gyökereiket is, és a magyar kulturális elemeket. A nagy hányadban asszimilálódott magyar zsidók többsége nem ismerte a héber nyelvet, ami megnehezítette az izraeli életkezdésüket. Ezért az itteni szervezeteik alapvető feladatnak tekintették a beilleszkedés elősegítését. Nyelvkurzusokat indítottak, átképzéseket szerveztek, lakásokat építettek, hivatali ügyek elintézésében segédkeztek, az újságok pedig tájékoztatást nyújtottak az Izraelt érintő bel- és külpolitikai eseményekről. Ezeket a munkákat elsősorban a Magyar Zsidók Bevándorló Szervezete végezte.
Volt a magyarságnak ekkor politikai szerepe Izraelben?
A magyar zsidóság beilleszkedési nehézségekkel küzdött, amiben alapvető szerepe volt a héber nyelvtudás, illetve a cionista intézményes és formális kapcsolatok hiányának. Ennek következtében csak nagyon kevesen tudtak például az államigazgatásban vagy más, nyelvtudást igénylő munkahelyen elhelyezkedni, politikai pártokba bekapcsolódni, így sokuk már-már egyfajta diszkriminalizációt érzett. Felmerült egy saját, magyar párt megalapításának gondolata. Ez nem volt példa nélküli, mert a harmincas évek végén bevándorló német zsidó alakítottak egy német zsidó pártot Izraelben. A világháború után azonban már az izraeli politikai vezetés okafogyottnak tartotta az etnikai alapú politikai pártok alapítását, így végül a magyar zsidó párt sem alakult meg. Ezt a magyar-zsidó közösség befolyásos alakjai (Kasztner Rezső, Buk Miklós, Marton Ernő) sem támogatták.
Egy tanulmányának címe: „Tények és viták a magyarul beszélő zsidók izraeli társadalomba való integrációjáról (1948-1955)”. Milyen vitákról van szó ebben?
A már említett magyar politikai párt megalapításáról, amelyről a bevándorló egyesület konferenciáján komoly vitát folytattak. A politikai párt propagálói céljuknak tekintették, hogy magyar-zsidó képviselőket juttassanak a magyar zsidók érdekeinek kifejezésére az izraeli törvényhozás testületébe, a Kneszetbe. A törekvés azért is volt abszurd, mert az izraeli magyarság nagyon megosztott volt vallási, ideológiai, politikai szempontokból, még a magyar zsidó identitásvállalásban is gyökeres különbségek voltak, így aztán létre sem jöhetett egy képviselhető, közös érték és érdekrendszer.
Kiemelne valamit a tizennyolc könyvrészletéből?
Szalai Anna irodalomtörténész „A Kárpát-medencétől a Földközi-tengerig” című kötetében öt fejezetet is írtam. Nagy szerencsémnek tartom, hogy egyik izraeli utamon találkozhattam vele, és bevett a projektjébe. Ebben az igen értékes, érdekes könyvben írhattam a magyar-zsidó történészekről, kémikusokról, az „Új Kelet” újság történetéről, a magyar kibuc- és a mosavalapítókról. A könyv magyar és héber nyelven is megjelent. Ezen kívül írtam a tizenkét kötetes „Tanulmányok a Holokausztról” című munkában is, melyet Randolph L. Braham professzor szerkesztett, és a szerzőgárda kutatását ő is finanszírozta. Szintén nagy megtiszteltetés, hogy a professzorral még néhány levelet is válthattam, és hogy ő lehetőséget adott számomra.
Ön könyvet írt „Narratívák fogságában a Kasztner-ügyről” címmel. Rejtélyes a Kasztner-ügy?
Nincs szó rejtélyről. Könyvem azt járja körül, hogy hogyan alakult a közbeszédben és a történetírásban a holokauszt után Kasztner Rezső személyének, embermentő tevékenységének megítélése. Kasztner tárgyalt a nácikkal, és ennek eredményeként közel 1700 embert nem a megsemmisítő táborba, Auschwitzba, hanem Bergen Belsenbe, majd Svájcba szállítottak, akik így megmenekültek. Kasztnert – ahogy más zsidó vezetőket is – a háború után olyan vádak érték, hogy nem megfelelően kezelte a rá bízott eszközöket, rossz mentési stratégiát választott, de aztán a vizsgálatok felmentették a vádak alól, és Izraelbe érkezésekor már szinte hősként fogadták. Izraelben, 1954-ben egy rágalmazási perben náci kollaborációval vádolták és azzal, hogy a magyar zsidóság nagy részét magára hagyta, sőt segítette a deportálásukat. A vádlók igazi célja az izraeli kormányzó párt támadása volt, amelynek Kasztner is a tagja volt. A bíró Kasztnert bűnösnek mondta ki. Néhány évvel később a legfelső bíróság ezt az ítéletet hatályon kívül helyezte, de a „bűnös” ítélet megragadt a közvéleményben. Barátai és megmentettjei mindeközben továbbra is hősként emlékeztek rá. Az 1980-as évektől megkezdődött a tudományos, tényszerű történeti vizsgálat, ami a hős és bűnös kettős narratíva mellett egy harmadikat alkotott, mely szerint Kasztner azért tárgyalt a nácikkal, hogy zsidókat mentsen, nem árulta el őket, és tárgyalásainak nem volt valós alternatívája, mert nélkülük ez az 1700 ember a haláltáborokba került volna.
Hogyan működött közre Kasztner az Auschwitz jegyzőkönyvek Magyarországra jutásában?
Ezen jegyzőkönyveket a két – Auschwitzból 1944 elején megszökött – szerző Pozsonyban diktálta le ’44 áprilisában. Kasztner 1944. április 28-án Pozsonyba látogatott, ott kapta meg az Auschwitz jegyzőkönyveket. Ő fordíttatta le azokat, és ő hozta át Budapestre. Innen terjedt aztán el a zsidó vezetők között, továbbá eljutottak az egyházakhoz, valamint a magyar politikai és katonai vezetőkhöz is. A jegyzőkönyvek igazi, nemzetközi visszhangja egy másik cionistának, Krausz Miklósnak volt köszönhető, aki Svájcba juttatta el azokat.
Ki volt Krausz Miklós?
Krausz Miklós a budapesti Palesztina Hivatal vezetője, jogi értelemben titkára volt. Sikerült jó kapcsolatokat kialakítania a magyar hatóságokkal és a svájci követséggel. Krausz az Auschwitz-jegyzőkönyvek Svájcba juttatásával döntően hozzájárult a nemzetközi közvélemény mozgósításához. Azt kell tudni, hogy Krausz elég önkényesen határozta meg, hogy ki kaphat kivándorlási engedélyt, ezért, valamint általános munkamódszere miatt a Magyar Cionista Szövetség szinte valamennyi vezetőjével konfliktusai voltak, így Kasztnerrel, Marton Ernővel és Komoly Ottóval is.
Mit kell tudnunk Marton Ernőről?
Marton Ernő a két világháború között Kolozsváron megjelenő magyar nyelvű cionista lapnak, az „Új Keletnek” volt a főszerkesztője, emellett az erdélyi cionista mozgalom egyik vezető alakja. Kolozsvár alpolgármestere, zsidó párti parlamenti képviselő. Miután Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, Komoly Ottóval állt szoros kapcsolatban, cionista propagandát végeztek, és igyekeztek elősegíteni a magyar zsidók kivándorlását Palesztinába.
A németek bevonulás után a Kolozsvári Zsidó Tanács és a helyi Zsidó Mentőbizottság tagja lett. A deportálásokat követően Romániába menekült, és Bukarestben megalakította az Észak-Erdélyi Zsidó Kuratóriumot, mely a Romániába átszökött zsidókat segítette, illetve memorandumokkal bombázta a magyar kormányt, sikertelenül. Marton volt az egyetlen „magyar” tagja Izraelben annak a bizottságnak, ami a független állam kikiáltásáról határozott. Jelen volt az Izraeli Függetlenségi Nyilatkozat aláírásánál, az ideiglenes kormányba azonban nem került be. Izraelben újraalapította az „Új Kelet” lapot, és haláláig annak főszerkesztője volt. Emellett a Magyar Zsidó Bevándorlók Szervezetének elnöke, majd vezetőségi tagja is volt.
Szó esett Komoly Ottóról. Ki volt ő?
Aktuális a kérdés, mert a Holokauszt Emlékközpontban éppen most szervezünk egy Komoly Ottó kiállítást, a Clio Intézetben pedig Gellért Ádám történész kollégámmal most fogjuk kiadni Komoly Ottó naplóját. Komoly Ottó a cionista mozgalom egyik vezető alakja volt, akit 1940-től a Magyar Cionista Szövetség elnökévé választottak. A német megszállást követően a zsidók mentése ügyében a Budapesti Segélyező- és Mentőbizottság részéről Kasztner Rezső és Joel Brand a németekkel, Komoly Ottó pedig a magyar hatóságokkal tárgyalt. A zsidó gyerekek részére árvaházakat hozott létre, és ezeket különböző diplomáciai testületek védnöksége alá helyezte. Kiemelkedő szerepe volt a budapesti gettó ellátásának megszervezésében, és több ezer üldözött személy, többségében szüleitől megfosztott zsidó gyermek életének megmentésében. Komoly Ottó tagja volt az utolsó zsidó tanácsnak. 1945. január 1-én a nyilasok a Ritz Szállóból magukkal vitték és megölték.
Ki volt Joel Brand (Brand Jenő)?
Erdélyi származású, sokáig Németországban élő cionista, aki a háború kitörésekor Budapesten élt. Az ő és felesége kezdeményezésére alakult a Budapesti Segélyező- és Mentőbizottság. A német megszállás után Eichmann Brandot magához hívta, és azt mondta neki: kész eladni egymillió zsidót árukért cserébe. Ez volt a hírhedt „vért áruért” ajánlat. Brandot Isztambulba küldte tárgyalni a nyugati szövetségesekkel az ajánlatról, amelynek legfontosabb része 10 000 új teherautó volt, amelyet a nácik ígérete szerint csak a keleti fronton vetnének be. A szövetségesek nem bíztak Brandban, és útközben a britek letartóztatták, majd Egyiptomban bebörtönözték. Miután Brandot a britek elengedték, csatlakozott a szélsőjobboldali Stern csoporthoz, amely a britek Palesztinából való eltávolításáért küzdött. Ő és a felesége életük hátralévő részében Izraelben éltek. Az Eichmann elleni 1961-es perben Brand kulcstanú volt.
Ön tanulmányozta a kibucok történetét is. Milyen szerepet töltöttek be ezek a bevándorlók életében?
A kibucok – mint sajátos izraeli életforma és település – a cionista mozgalom baloldali, szocialista ideológiai alapjain indultak. Kiinduló érveik szerint a diaszpóra zsidóságának foglalkozási szerkezete egyoldalúan egészségtelen. Meg kell tanítani az embereket a föld megművelésére, állatok tenyésztésére azért, mert egy országot csak fizikai munkával lehet felépíteni. A kivándorlók képzése már Palesztinába érkezésük előtt elkezdődött, úgynevezett háksárákon. A palesztinai munkára felkészített és ideológiailag elkötelezett fiatal zsidókat nevezték halucoknak.
Ilyen halucok építették fel például Evron települést Palesztinában. Ők az erdélyi Hasomer Hacair mozgalom tagjai voltak. Erdélyben készültek fel a haluc-életre, majd a csoport tizenöt fős magja 1938-ban indult el Erec-Izraelbe. Később egy kisebb lengyel-német csoporttal együtt alapították meg az Evron kibucot. Kivitték őket a puszta területre és feladatul kapták, hogy építsenek fel maguknak barakkokat, kezdjék el a föld megművelését, ültessenek fákat. Ilyen módon alakultak meg másutt is a ma ismert kibucok. Az utópisztikus szocialista felfogás szerint a kibucban minden bevétel, minden vagyon közös volt, kezdetben még a ruházat is, saját ruhája sem volt senkinek. Az elvégzendő munkát a kibuc vezetősége határozta meg személyenként. Az egyik héten valakinek az ipartelepen, majd aztán az állatok mellett, vagy éppen a közös konyhán kellett dolgoznia. A gyerekeket egy közös helységben nevelték, a szülők csak szombatonként találkoztak a gyerekekkel. Ma már a kibucok inkább a piacgazdaság elvei szerint működnek, bár bizonyos dolgok, így például a házak és ipari komplexumok máig közös tulajdonban vannak.
Beszélgetésünk vége felé személyesebb jellegű kérdésem, hogy mivel tölti a szabadidejét, mi a hobbija?
Már említettem, most kétéves a kislányom, ezért a szabadidőm központjában ő áll. Igyekszem vele közös programokat szervezni. Együtt megyünk túrázni, kutyát sétáltatni, kerékpározni. Egyetlen hobbim, amibe őt még nem tudom bevonni, az a falmászás.
Befejezésül elmondana valamit a terveiről?
Dolgozom a Komoly Ottó kiállításon, illetve naplója kiadásán. Emellett van egy nagyobb, ambiciózus tervem. Egy könyv megírása arról, hogy a magyar zsidók hogyan reagáltak az antiszemitizmusra, az üldöztetésre, milyen megküzdési, túlélési stratégiáik voltak a holokauszt előtt és alatt. Mindehhez forrásként naplókat, levelezéseket, a korabeli újságok cikkeit használom fel magyarországi és izraeli kutatások révén.
Köszönöm a beszélgetést!
Olosz Levente Csíkszeredán született, Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és a CEU-n végezte egyetemi tanulmányait. Kutatási területe az erdélyi zsidóság és a magyar nyelvű izraeliek története. Doktori értekezését (PhD) Marton Ernő, a romániai zsidóság kulturális törekvéseit és a kisebbségi önrendelkezés eszméit szolgáló cionista újságíró, politikus életrajzából írta és 2021-ben védte meg. Egy könyve, tizenöt tudományos cikke, tizennyolc könyvfejezete jelent meg eddig. Tanulmányt írt – többek között – az Új Kelet újság izraeli éveiről, a zsidóellenes erőszakról és zsidó önvédelemről az 1918-as forradalom idején. Előadást tartott a „Visszatérés – hazatérés? Magyar zsidók kivándorlási dilemmái, 1945-1949” konferencián. Tanulmányozta többek között a különböző haluc csoportokat, az erdélyi és magyarországi cionizmust, illetve a holokauszt után létrejött zsidó szervezeteket, mint például az erdélyi Demokrata Zsidó Komitét. Kutatásairól mindenütt szívesen tart előadást, ahova meghívják. Az Erdélyi Krónika történelmi ismeretterjesztő portál önkéntes munkatársa, angolul, románul és héberül beszél, utóbbit alapfokon. Budapesten él, egy kétéves kislány édesapja.
