A szomszédomnak van egy szuper autója. Fogalmam sincs, mi a márkája, rá sem merek nézni, de minden pasi azt mondja, hogy “hu”, meg “aztaaa”. Csilli-villi, le is van takargatva, nincs rajta soha egy porszem sem. Hónapok óta áll mellette egy roncs, hivatalosan az én helyemen. Olyan csapást mért rám a karmám, hogy a szomszédja vagyok autóügyileg is.
Tegnap megtudtam, hogy a roncs is az övé, azt azért vette, hogy senki ne tudjon mellé állni, mert megütheti az ajtajával az ő kincsét-virágát-gyermekét. Akkor sem állnék mellé, ha a másik utcában lenne csak parkoló, mert nem igazán kiváló a szűk helyen való navigálásom. Tudja, észlelte, hogy nem használom a parkolómat, ezért szeret is, látja, hogy “jó ember “ vagyok. Rezzenéstelen arccal, együttérző tekintettel hallgatom. Titkolom a “van baja” gondolatomat. Sajnálom őt, főleg amióta láttam az arcát, amikor valaki a helyére állt a múlt héten, pedig világosan felfestette, hogy nagyon privát. Szaladgált, ordibált, rendőrségre telefonált. Végül a roncsot úgy állította be, hogy ne tudjon az illető elmenni. Nem tudom mi lett a történet vége, vérnyomokat nem láttam, kérdezni nem merem. Fura figura.
Ma pedig rájöttem, hogy tulajdonképpen ugyanabból a “van baja” alomból származunk. Látom a kollégák rezzenéstelen arcát és együttérző tekintetét, amikor a nullkilométeres Dezső macskával érkezem az értekezletre, mert háromóránként etetnem kell. Mert a karma. Jelenleg nekem ez a legfontosabb. Senki nem kérdőjelez meg. Mindenki titkolja a gondolatát. Nekem ez a demokrácia egyik fontos eleme. Mindenki felvállalhatja a maga “baját”.
Fotó: Hilda Wolf Csongovai
Tanár vagyok és mediátor vagyok. Kedvenc területem az agresszió kezelése. 47 évesen 2012-ben jöttem Izraelbe. Autista fiatalokkal dolgozom. Festegetek, meditálok, úszkálok és állatokkal foglalkozom a szabadidőmben.
