Egyszer az 1950-es években szokásától eltérően a Kassit kávézóban üldögélt a fiatal és sikeres színésznő, Batia Lancet. Leült mellé Natan Alterman, a költő: „Arra várok, hogy Lady Macbeth szerepében lássalak.” Lancet így folytatja: „Azt hittem, meghalok! Ophelia szerepéről álmodozom, és Lady Macbeth szerepében akar látni. Ophelia vagyok!” A vágya nem teljesült. Nem játszotta el Opheliát. Negyven évig játszott Lancet héber színpadon, és hatvan szerepet alakított. Egyik sem volt Shakespeare-darab. Mégis volt valami igazság Alterman várakozásában. Színházi pályafutása kezdetén a fiatal Lancet a drámában látta a művészet csúcspontját, a vígjátékot kevesebbre tartotta. Így magyarázta nekem: „Meg kell értened, a szórakozás világa és a vígjáték is elmarad a dráma Olümposzától egy olyan lánynál, aki tragika. Évekig tartott, amíg rájöttem, hogy milyen remek dolog vígjátékban játszani.”
Lancet 1922-ben született Erdélyben Lancet Herman és Irén gyermekeként. Apja sikeres bankigazgató, a család jómódú volt. Az antiszemita kiáltásokkal kísért, házuk ablakára dobott kő darabokra törte a korábbi nyugalmat is. Az apa felszámolta vállalkozását, vett egy ekét és hámot a lovaknak, és családjával alijázott. Lancet így mondja el: „Mi voltunk az elsők, akik letelepedtünk Herzliában, és én […] az első gyerek Herzlia homokján. […] A családom valahol a munkás és a polgár között helyezkedett el. Nem voltunk bérmunkások, mert volt saját gazdaságunk, de földművelőként dolgoztunk.” Apja valójában kapitalista, de lelkében szocialista, a szocializmus és a béke értékeire tanította. Lancet magáról így vallott: „Én a szocialista világ neveltje vagyok, az eszmém egy határok nélküli világ volt.”
Lancet, ahogy más színészek is, az elkövetkezők előjelét sejti egy gyerekkori emlékben: egy gyerekelőadáson fél lábon álló gólyát alakított. Más színészekkel ellentétben a színházhoz vonzódása nem abból a vágyból született, hogy a színpad középpontjába kerüljön, és mindenki rá figyeljen, hanem abból a hitből, hogy a színház javíthat a világon és a társadalmon. Sokáig hitt ebben. Tőle hallottam: „A színház meg akart győzni arról, hogy nem erkölcsös intézmény, […] nem örömhozó, nem a világ jobbá tételéért létezik. […] Amikor meggyőződtem arról, hogy ez igaz, otthagytam.”
Neveltetését kifejező értékekkel Lancet tizenkét éves korában találkozott. Május elsején a herzliai közösségi ház ablakán keresztül látta Miriam Bernstein-Cohent – színésznő, rendező, az erec-izraeli héber színház első hivatásos színészei közé tartozott –, és hallotta tőle Alexander Penn poémáját. Ez az élmény megváltoztatta az életét. A békét vágyó vers egy csatatérre küldött munkás nehéz mindennapjairól szól. A munkásmozgalom magáénak vallotta a verset, és május elsejei gyűlésein és ünnepségein felolvasták. A háborúellenes versben ütemesen visszatérő „Ellene!” kiáltás mintha csak Lancet szívéből szólt volna. Hazatérve azzal fordult anyjához, hogy színésznő szeretne lenni, és Miriam Bernstein-Cohennél tanulni. A kérés meghallgatásra talált. Anyja elvitte Bernstein-Cohenhez, Lancet akkor már a Herzlia Gimnáziumban tanult, körülbelül egy évig nála lakott, és megtanulta tőle színjátszás alapjait. Idővel a Kameri Színház színpadán találkoztak újra, Lancet volt a színház egyik alapítója és az egyik sikeres vezető színésznője.
A harmincas években két repertoárszínház volt Erec-Izraelben, a Habima és az Ohel. Mindkettőhöz állandó és zárt társulat tartozott, tagjai már nem voltak pályakezdők. A színházba befogadott új vagy fiatal színészek csak kis vagy mellékszerepeket kaptak. Cvi Friedland, a Habima egyik előrelátó rendezője stúdiót alapított, a fiatal színészeket Sztanyiszlavszkij módszerével tanította, és a rendezésében színre kerülő darabokban léptette fel őket. Lancet a stúdió egyik tagja volt. Színésznövendéktársai között volt például: Hanna Maron, Joszi Jadin, Jichak Silo, Ada Tal, Avraham Ninio. Friedlandet magával ragadta Lancet tehetsége, és átadott neki olvasásra néhány színművet, hogy válasszon közülük. Először kis szerepeket adott neki a rendezésében színre kerülő darabokban, majd Lancet elérte, amit egyetlen fiatal színésznő sem ért el előtte – a Habimában főszerepeket kapott, és előfordult, hogy a színház idősebb színésznőjével együtt játszott az Érettségi című darabban (bemutató: 1941. július 12.) és a Bűn és bűnhődésben (1942. április 25.), ami nem kis teljesítmény azokban az időkben.
A második világháború idején jártak, a jisuvot mozgósították. A stúdió fiatal hallgatói sem maradtak ki, 1942-ben bevonultak a brit hadseregbe. Elijahu Goldenberg megalapította az első katonai társulatot, rövid sofőri szolgálat után Lancet csatlakozott hozzá, ott találkozott újra a stúdióból ismert társaival, Hanna Maronnal és Joszi Jadinnal. Leszerelése után a Habimába szeretett volna visszatérni, de egy szép napon az utcán találkozott a színészekkel, Joszef Millóval, Avraham Ben-Joszeffal és Rose Liechtensteinnel, akik így kiáltottak felé: „Téged keresünk!” Kérték, hogy tartson velük és Jamima Milóval, egy rövid jelenetekből összeállított előadásra készülnek Akkor és azóta címmel (Egyfelvonásosok estje címen vált ismertté). Azt tervezték, hogy különféle szövegeket választanak a nagy színházakban játszott darabokból, és az akkoriban elfogadott stílustól eltérő módon mutatják be őket. Az előadást megtervezték, az egyfelvonásosokat kiválasztották, már csak egy színésznő hiányzott, aki olyan szerepeket alakít, amilyeneket Liechtenstein és Jamima Milo nem tudtak eljátszani. Lancet, akit ismertek a Habimában játszott szerepeiben, éppen az volt, akit kerestek. Lancet lelkesen igent mondott. Így alakult meg az „egyfelvonásosok együttese”, amelyből 1945-ben Kameri Színház lett.
A Kameri eleinte kicsi és szegény színházként működött, de a színészek tele voltak ábrándokkal, lelkesedtek a közös munkáért. Lancet a vezetőség három tagjának egyikeként befolyásolhatta a színház irányvonalát. Kicsi, meghitt színházat szeretett volna, ahol a szöveg és a színész a központ, és a „kamaraszínház” névválasztás ezt a törekvést fejezte ki. Viszont Joszef Millo vezette a színházat, rendezte a darabok nagy részét, és ő nagy, látványos színházat akart. Millo és Lancet nézeteltérése művészeti kérdésekben már a kezdet kezdetén kiderült.
Induláskor, amikor a színház kialakította a maga stílusát és működési módját, a színészek nem csak a szerepükkel foglalkoztak. Lancet és Jamima Milo felelt a jelmezekért és a színpadi kellékekért. Jamima polgári családból származott, az apró részletek és a külcsín vezérelte, és ebből nem engedett. Lancet másképp gondolkodott: „Nem érdekelt a viselet. A nagy dolgok érdekeltek: tragédia, harc az igazságért, egyenlőség.”
A Kameri Színház első öt évében korábbi tapasztalatának, sudár termetének és szépségének köszönhette Batia Lancet fiatal színésznő, hogy ő alakította a főszerepek nagy részét. Szinte szünet nélkül, előadásról előadásra játszott nagy sikerű, hosszú ideig műsoron tartott darabokban. A Lancettal egykorú Hanna Maron a Kameri második előadásakor került a színházhoz, amikor Lancet helye rendíthetetlennek látszott. Maron eleinte kisebb és mellékszerepeket kapott. Körülbelül másfél év telt el, és sztár lett a Senki lánya(1947. október 28.) című darab főszerepében, a közönség újra és újra látni akarta a színpadon. Ettől kezdve Maron csak főszerepeket vagy mellékszerepeket kapott, kis szerepeket soha többé. Sikere elhomályosította Lancet különleges helyét.
Újabb megrázkódtatás érte a társulatot, amikor megérkezett Peter Frye, a színház első vendégrendezője az Egyesült Államokból. Frye-nak, az ígéretes, tehetséges, karizmatikus fiatal rendezőnek személyes varázsa volt. Azonnal meghódította Batia Lancet szívét, és új távlatokat nyitott meg előtte. Ahogy Lancet mondta: „A provincia provinciájából jöttem. Mi a provincia? Amikor valamilyen gödörben élsz, és ez a világ közepe. Nem tudtam, hogy van világ. Tudtam, hogy Herzlia van Tel-Avivig.” Társak lettek, a párkapcsolat gyümölcsöző művészi együttműködést hozott, akkor sem szűnt meg, amikor húsz évvel később személyes útjaik elváltak.
Frye két előadást rendezett a Kameriban, és 1949 végén visszatért az Egyesült Államokba. Lancet utánament, és New Yorkban, a híres Actors Studióban tanult. Amikor az ötvenes évek elején Frye-t visszahívták a Kameriba rendezni, Lancet visszatért vele Izraelbe.
Lancet távolléte idején a rivaldafényt Hanna Maron élvezte, és az új ole, Orna Porat érkezéséig és sikeréig a Kameri vezető színésznője volt. Porat hivatásos és tapasztalt színésznői előmenetelét akadályozta és a szereposztást is befolyásolta gyenge hébertudása. Amikor Lancet visszatért az Egyesült Államokból, a Kameriban három színésznő osztozott a főszerepeken – Batia Lancet, Hanna Maron és Orna Porat –, ők vezették a Kameri Színházat az ötvenes években, vonzották a nézőket, és elnevezték őket a „három gráciának”.
A Kameri Színház a többi színházhoz hasonlóan – a Habima és az Ohel – egyesülésként működött. Kezdetben gazdasági egyesülés volt, és a rászoruló színészeknek megélhetést nyújtott – ez a szemlélet tükrözte Lancet világképét. Amikor az ötvenes évek elején az egyesülés felbomlásáról kezdtek beszélni, Lancet határozottan ellenezte, és küzdött a fenntartásáért – sikertelenül. Lancet szerint „fentről jött” a kezdeményezés, és saját színházi pályáján is fordulópontot jelentett.
A Kameri az ötvenes években a legnépszerűbb és legsikeresebb színház volt Izraelben. A sikernek köszönhetően a társulat bővült, a színházban párhuzamosan három bemutatót tartottak, állandó épülete, otthona lett, viszont gazdasági nehézségekkel küzdött. A siker ellenére a gazdasági nehézségek miatt a színház tagsága elégedetlenkedett, Millo vezetéséből hiányolták a művészi próbatételeket is. A három grácia új életre kelt. Meg akarták menteni a színházat. Tevékenységük eredménye az úgynevezett nagy válság (1958): Joszef Millo eltávolítása és az új igazgató, Jaakov Agmon kinevezése.
Agmon ugyan megmentette a színházat művészeti és gazdasági szempontból, de a Kameri már nem volt a régi, kasszasikerre törekedett. Lancet, mindeddig a színház egyik vezető színésznője kapta a legtöbb főszerepet, de a színház irányításával nem békült ki. Újabb törés a színház életében 1961, amikor a Dizengoff passzázs új és modern színházterme lett az otthonuk. Lancet elégedetlenkedett, úgy látta, a fényűző terem a nyüzsgő üzletek és utcák között nem kedvez az alkotó légkörnek. A költözést beharangozó harsány hírverést sem kedvelte.
Új helyüket olyan előadással kellett volna megnyitni, amelyben a színház minden szereplője és munkatársa jelen van, hogy így jelezzék összetartozásukat. De nem ez történt. A legnagyobb megdöbbenésre nem szerepelt a színház egyik alapítója – Batia Lancet. A vezetőség kérte a művészeti bizottságot, hogy találjanak neki szerepet, de amit ajánlottak, nem tetszett neki. Lancet távollétét botrányosnak tartották, felháborodással fogadták – ez is hozzájárult ahhoz, hogy Lancet elhagyja a színpadot.
A hatvanas években Lancet művészi törekvései bővültek, ezekben az években független színészként működött. Először eltávolodott a Kameritől, de vissza is tért, hogy együttműködjön Joszef Millóval újonnan alapított haifai városi színházában. Társával, Peter Frye rendezővel szorosabbá vált a művészi együttműködés: Lancet két darabban játszott Peter Frye társulatában és rendezésében, Frye színházában és biztatására két készülő filmjében is főszerepet játszott. Az első film, az I like Mike (1961) Aharon Megged színdarabjából készült vígjáték. Lancet így beszélt nekem erről: „Sosem gondoltam, hogy filmben játsszak. Egyáltalán nem. Mert úgy látom, nem vagyok fotogén, és tényleg aszimmetrikus az arcom. A jobb oldal elviselhető. A bal oldal kevésbé.” Az I like Mike nagy sikert aratott, és kereskedelmi szempontból úttörő jelentőségű az izraeli moziban: akkoriban a legnagyobb nézettségű izraeli film volt. Lancet széles körben ismert lett.
A második film, amelyben játszott, a The Hero’s Wife (1963) Margot Klausner története alapján készült, Lancet Joszef Necerrel dolgozta át és írta a forgatókönyvet. Klausner elégedetlen volt a forgatókönyvvel.
Önéletrajzi könyvében megemlíti a történet feldolgozását és a filmet, de név szerint egyetlen alkotóról vagy szereplőről sem ír. A filmet a legtöbb kritika értékelte, az izraeli filmtörténet a filmipar művészi fejlődésének fontos állomásaként tartja számon. Kereskedelmi sikert nem aratott.
A hatvanas évek elején az izraeli filmművészet még mindig kezdetleges volt. Lancet nem saját hírneve öregbítése miatt játszott a filmekben, hanem ahogy a színházban, a moziban is a társadalmi célok eszközét látta. A The Hero’s Wife bemutatója alkalmából készült interjúban mondta: „Izraeli filmeket kell készítenünk, el kell mondanunk Izrael történetét, és ezt legjobban filmekkel tehetjük, de nem ’cionista’, hanem művészi filmekkel kell a világ értésére adnunk, hogy Izraelben társadalom érlelődik.”
Mi jellemzi Lancet színésznőt? Mély hang, tiszta kiejtés, sudár és karcsú testalkat, magával ragadó szépség, a szó szeretete és a szövegelemző képesség. Szerepeiben a belső logikát kereste, mély megértéssel formálta a figurákat, megtalálta a módját, hogy szívéhez és élményeihez közelítse őket, és hozzátegye személyes varázsát. Hangjával érzelmek széles skáláját érzékeltette. Lenyűgöző volt színpadi megjelenése, nemes személyiségét nem lehetett feledni. Vígjátékok alakjainak formálásakor mintha szórakozott pillantással kívülről nézett volna rájuk. Dicsérő kritikát kapott színházi alakításaiért az Egerek és emberek (1951. október 8.), Az esőcsináló (1955. június 20.), a He Walked Through the Fields (felújítás, 1956) című darabokban, a The Stone Angel (1958. október 15.) darabért elnyerte a legjobb színésznő díjat 1958-ban.
Lorca Yermacímű darabja (1957. március 23.) is büszkeséggel töltötte el, nemcsak alakítása káprázatos sikere miatt – az újságok címlapján két fényképe mellett olvashatták a dicsérő sorokat –, hanem a darab számára fontos témája miatt: meddő nő és szerelem.
Lancet folyamatosan kereste az új művészeti formákkal kifejezhető fontos tartalmakat, és a hatvanas évek végén eljutott a Színészek Színpada társulathoz. Ígéretes fiatal színészek egy csoportja alapította, és a megszokottól eltérő színház létrehozására törekedett. Lancet a Telemachus Clay (1967) című darabban játszott. A hetvenes években Lancet felváltva lépett színpadra Haifában a városi színházban és Tel-Avivban a Habimában. Ezekben az években a színésznő játéka rutinos és érett lett. Érettségét bizonyítja, hogy akkoriban olyan bonyolult, finom típusokat alakított, és olyan mélységgel, ahogy nem tudott volna fiatal korában játszani, és ezeket tartotta a legjobb alakításainak. Mégis, a független színészként végzett munka, a Kameri otthonérzése és biztonsága nélkül nem neki való volt. Érdeklődése is kiszélesedett.
Sokrétű művészeti munkája mellett Lancet a hatvanas években társadalmi tevékenységek felé is fordult. Aktívan bekapcsolódott az Izraeli–Szovjet Baráti Társaság munkájába, a zsidók alijáját segítették, két küldetésen is részt vett. Az izraeli katonai kormányzatot ellenezte, elősegítette az izraeli arab és zsidó állampolgárok közeledését. A zsidó hagyomány is felkeltette az érdeklődését, tanulni Franciaországban kezdte a színháztól kapott továbbképzési évben, ez fokozatosan és egyéni útján a valláshoz vezette. Így hallottam tőle:
Kiléptem a színházból, de ez dátum, vagy eljárás, vagy aláírt dokumentum nélkül történt […], egyszerűen kisodródtam. Lassan-lassan. Egyszer csak már nem volt kapcsolatom vele. […] Korábban nem kellett mondanom a nevem. Később, ha mondtam: „Ja, a színésznő.” Azután már nem is „a színésznő”. Állampolgár voltam. […] Nem lepődtem meg, aztán már nem is bántott, nyugodt és békés lettem.
A színházban töltött élete szívmelengető és ugyanakkor fájdalmas. Lancet így fogalmazott:
Élményekben gazdag, színes, érzelmekkel és barátokkal teli időszak volt […], nem is beszélve a tiszteletről, megbecsülésről. […] A színház egyik része a nyilvános megjelenés. Nálam ez nincs. Nincs! […] Befelé forduló gyerek voltam. […] A színház nem ilyeneknek való. […] Egy rendező azt mondta nekem: „Ragadd meg a fényt!” Ez nem az erősségem. […] Megfizettem érte. Belső fenyegető zavarok. Még a siker csúcsán is […] úgy éreztem magam a színházban, mintha idegenek lakomáján vendégeskednék. A lakoma csodálatos […], az emberek, az események. De nem az én lakomám. Vendég voltam. Most nem vagyok vendég. Annyira otthon vagyok.
A héber színház történetében Lancet munkásságát csaknem elfelejtették. Említik ugyan a Habima stúdió egyik növendékét, a Kameri egyik alapítóját, de félresodródott a Kameri történetében, a színház vezetőségében végzett tevékenysége, központi szerepe: az izraeli színház egyik vezető színésznő főszereplője volt az ötvenes és hatvanas években. Mások, akik „meg tudták ragadni a fényt”, elvonták róla a figyelmet. Némi kárpótlás kilencvenhat éves korában érte, a veterán művészek számára alapított Arik Einstein-díjjal tüntették ki (2018).
Rendkívüli személyiség volt, ragaszkodott a hite szerinti értékekhez. Az átélt nehézségek nem maradtak észrevétlenek a környezete számára az évek során, első tanára, Miriam Bernstein-Cohen számára sem, aki azt írta: „Batia Lancet mindig forradalmi természet volt. Talán emiatt volt annyira bonyolult és fájdalmas útja az életben és a színpadon is.”
Héberből fordította Ligeti Zsuzsanna
A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject
A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com
Gilula Leah a Jeruzsálemi Héber Egyetemen szerzett doktori fokozatot. Az Israel Goor Színháztörténeti Múzeum és Levéltár igazgatója. Történész és művelődéstörténész, kutatási területe az izraeli héber nyelvű színház története és a színművészek egyéni történetei, interjúi. Könyvet írt a Kameri Színházról, Dan Uriannal közösen szerkesztett kötetet a komédia történetéről. A Magnes kiadó szerkesztője és anyanyelvi szerkesztője.
