Csendesen csepeg anyából a pisi – a harmadik, időskori terhességnél már csak így van ez. Geriátriára való 39 éves anyánkat még az ág is húzza, amiért úgy döntöttek párjával, hogy bibliai fordulatként, így kapuzárás előtt egy perccel becsempésznek még egy gyereket – egy ilyen aranyosat, nyugodtat, öregedő szülei szeme fényét, aki szeret majd magában játszani és csendesen olvasgatni.
Egy utolsó esélyt, arra az esetre ha az első kettőből nem lenne sem orvos, sem milliomos. Azt nem gondolták végig a geriátriás szülők, hogy ez az utolsó hormonális ostrom ki fog ütni mindenkit, hogy szorongani az ember nem kevésbé szorong, így őszülő fővel, hanem jobban, mert már mindent (én annak ellenkezőjét is) hallotta ismerős ismerősén keresztül vagy olvasta onlájn, a kihalófélben lévő féjszbukon.
Az alkonyi gyerek pofátlanul gyorsan megfogan, a jó szülők szinte észre sem vették, hogy becsusszant, akarták persze, akarták, de csak úgy öregesen, nem elszántsággal vagy a hét évvel azelőtti vérmes ide-nekem-az-IVFet ősösztönével. Csak úgy elképzelték, milyen jó lesz megint nem aludni éjjel, romantikáztak a hétmérföldes balhék felett, amit egy újszülött automatikusan okoz egy ötfős családban, ahol mindenki kialvatlan és ráadásul IGÉNYEI is vannak.
Anya már elfelejtette azokat a hosszú napokat, amelyek során nem tud felállni a kanapéról, mert a kéthetes csak enni akar.
Viszont – ki tudja hogy is van ez – azt nem felejtette el, hogy milyen babaruhákat mosni és elrendezni a szekrényben szülés előtt, nevek között válogatni. Nem felejtette el azt sem, hogy milyen végignézni, ahogy egy kiborulásra könnyen vörösödő újszülöttből lassan gyerek lesz, ahogy a tekintete kitisztul és elkezd nem csak nézni, hanem látni is.
Szóval erre pályáznak ezek a 39 éves kamikazék, ezek a gránátsokkból már kétszer felépült örök idealisták. Kézen fogva néznek végig birodalmuk mind az ötven négyzetméterén és összebólintanak: csinálunk még egyet.
Újságíró
