Haifa, 1943. december 26.

Drága Gyurkám!

Vannak levelek, amiket nem azért ír az ember, hogy elküldje. Amiket meg kell írni anélkül, hogy kérdezze az ember: vajon el fog-e jutni a címzetthez.

Holnapután valami új dologba fogok. Talán bolondság. Talán fantasztikus. Talán veszélyes. Talán száz közül egy – talán ezer közül egy – az életével fizet. Talán kevesebbel, mint az élet, talán többel. Ne kérdezd. Fogod tudni, miről van szó.

Gyurkám, meg kell Neked magyaráznom valamit, ki kell magamat mentenem, fel kell készülnöm arra a percre, mikor Te itt fogsz állni az ország határain belül, várva a percet, hogy hat év után viszontlássuk egymást, és mikor kérdezni fogod: „Hol van?” – röviden fognak felelni: „Nincs. Nincs itt.”

Vajon meg fogsz-e érteni? Vajon fogod-e hinni, hogy több mint gyerekes kalandvágy, több mint fiatalos romantika vonzott. Vajon fogod-e érezni, hogy nem tehettem egyebet, hogy ezt kellett tennem.

Vannak események, amik mellett az ember élete semmivé válik, értéktelen játékszerré vagy követeléssé, tenni valamit, akár az élet árán is.

Félek, Gyurkám, hogy üres szavakká válnak érzések, amik annyira égettek, mielőtt szavak voltak. Nem tudom, fogod-e érezni mögöttük a kétségeket és vívódást és minden harc után az új elhatározást.

Nehéz, mert egyedül vagyok. Ha lenne valaki, akivel nyíltan és bátran beszélhetnék, ha nem az egész teher az enyém lenne – ha beszélhetnék Veled. Ha van, aki megérthetne, hiszem, hogy Te azok közt vagy. Ki tudja – hat év olyan hosszú idő.

Elég magamról – talán túl sok. Szeretnék mondani Neked néhány szót az új élethez, az új hazához – ahogy én látom. Nem akarlak befolyásolni – látni fogod magad is, mi az ország. De le akarom írni, hogy látom én.

Először is – szeretem. Szeretem a százarcú táját, százféle éghajlatát, százszínű életét. Szeretem az újat és a régit benne, szeretem, mert a mienk – nem, nem a mienk, de mert elhitethetjük magunkkal, hogy a mienk.

Azután becsülöm. Nem mindent. Becsülöm az embereket, akik hisznek valamiben, és az ideálért megküzdenek a mindennapi valósággal, becsülöm azokat, akik nem csak egy percért és egy fontért élnek. És úgy láttam, hogy itt több van belőlük, mint bárhol másutt.

És végül is hiszem, hogy ez az egyetlen helyes megoldás számunkra, és ezért nem kételkedem a jövőjében, bár egész biztos vagyok, hogy igen nehéz és vívódásos lesz. Ami a kibucot illeti – nem hiszem, hogy tökéletes, bizonyára igen sok formán fog még keresztülmenni, de hogy a mai körülmények között a céljainknak legjobban megfelelő és az elképzeléseinkhez legközelebb fekvő életforma – abban nem kételkedem.

Egyre van szükség: bátor és előítélet-mentes emberekre, akik tudnak és akarnak saját fejükkel gondolkodni, nem pedig fagyott gondolatok gépies szolgáira. Ez pedig a legnehezebb. Könnyű az ember kezébe törvényt adni: élj szerinte. Nehezebb valóban követni. De a legnehezebb állandó önvizsgálat és önfigyelés közben törvényt hozni saját maga számára. Úgy hiszem, ez a törvényhozás legmagasabb formája, egyben az egyetlen jogosult formája. És ez a forma építhet csak új, megelégedett életet.

Sokszor kérdem magamtól, mi lesz a kibuc sorsa, ha az új építés varázsa elmarad, ha a létküzdelem lecsendesedik tervszerűen megszervezett bőséges életté – mi fogja mozgatni az embereket, mi fogja kitölteni az életüket. Nem tudom a választ. De ez az idő olyan távoli, hogy jobb aktuálisabb dolgokra gondolni.

Ne hidd, hogy rózsás színben látok mindent. A hitem szubjektív adottság, és nem a külső körülmények következménye. Látom világosan a nehézségeket, kintről és bentről egyaránt. De látom a jó oldalakat is, és főleg, amit előbb is mondtam: ez az egyetlen út.

Nem írtam valamiről, ami sokat foglalkoztat: anyuka. Nem vagyok képes írni erről.

Elég ebből a levélből – remélem, nem fogod megkapni, vagy ha igen – miután már találkoztunk.

Ha mégis másképp lenne, Gyurkám, végtelen szeretettel ölel      

Húgod

(A levelet a kurzus kezdete előtt írtam.)

---

Szenes György levele Szenes Bélánénak

Jeruzsálem, 1944. november 25.

Drága Anyám!

Szomorú szívvel írom meg ezt a levelet, olyan pillanatban, amikor gondolataim – inkább, mint bármikor is – csak Veletek vannak.

Utolsó híreim Rólad április havából származnak, amit Spanyolországon keresztül kaptam meg. Azóta semmit sem hallottam Rólad, és képzelheted borzasztó aggódásaimat, hiszen a magyarországi tragédia részleteiről én is informálva voltam. Az egyedüli reményem mégis csak abban van, hogy Te is a bergen-belseni cseretáborba kerültél a certifikat révén. Én a mai napon a Szochnutnál voltam, és végigböngésztem egy háromszázas listát abból a táborból, de a Te nevedet nem találtam meg, de remélem, hogy az utána következő listákon Te is rajta leszel.

De erről én már csak levélben értesülhetek, mert addigra már a Zsidó Brigádban leszek (kb. 44. dec.). Egypár szóban szeretném ismertetni palesztinai történetemet.

1944. február 1-én érkeztem meg az országba körülbelül azokban a napokban, amikor Anikónak Egyiptomba kellett menni a hadsereggel. E körülményeket figyelembe véve az ő közbenjárásával azonnal kikerültem Atlitból, és vele egy napot együtt lehettem hatévi távollét után. Ez a pár óra elrepült, mint az álom, de részemre kimondhatatlanul sokat jelentett.

Én is gondoltam a bevonulásra, de az akkori időkben nem volt aktív harcoló zsidó egység, és az angol hadseregbe nem akartam beállni, mint ahogy hajdan a francia hadseregbe sem jelentkeztem. Elég sok országban már megfordultam ahhoz, hogy tudjam, hogy minket sehol sem szeretnek, és egyiknek az érdekéért sem vagyok hajlandó az életemet kockáztatni, ha még egy közös ellenségről van szó.

Evvel szemben láttam, hogy az országot építeni kell, mert számunkra nincs más megoldás, bármilyen nehéz is az út, ezt a történtek sajnos túl kézzelfoghatóan bebizonyították.

Anikó távollétében egy másik fiatal kibucba mentem, ahol a túlnyomó többség erdélyi magyar zsidókból áll, és így a kezdetbeni nyelvi nehézségekkel nem kellett megküzdeni. Itten mintegy tíz hónapot töltöttem el, ebben a szimpatikus, dolgos fiatalok társaságában, és meg is lettem volna teljesen elégedve evvel az egyszerű, dolgos és egészséges életformával, ha nem a mai időket éltük volna. De a sors nem így akarta. A Te alijázásod reménye napról napra csökkent, Anikóról is csak ritkán hallottam. Ilyen körülmények között ez a szép, csendes élet, amire éveken át vágyódtam, elviselhetetlenné vált. Az a tudat, hogy a kibucban fontos és hasznos minden egyén, nagy hatással volt rám, és elvemhez híven idegen hadseregbe nem álltam be. De amikor a Zsidó Brigádot felállították, és a kibucoknak is kellett embereket küldeni, egy pillanatig sem haboztam. Illetve Te voltál az egyetlen ok, ami sokáig habozásra késztetett, arra a csodálatos szerencsére gondoltam, ha netalán Te mégis ideérkeznél, és egyikünk sem lenne itten. De ha rágondolok, hogy Te mi mindenen mehettél keresztül, és a többi számtalan barátok és rokonok, és Anikómra is gondolok, úgy ökölbe szorul a kezem, és másra nem tudok gondolni. Számomra ilyenkor a kibuc, a munka, az emberek, az egész világ megszűnik. Félek, hogy ezek az érzések üres szavakká válnak, mire a papírra vetem őket, de Te biztosan megértesz. Most ütött a bosszú órája, és nem mulaszthatom el az alkalmat, hogy mint egyenrangú fél megragadhassam a fegyvert, most, mikor nincsenek megkötve a kezeim. Mert ha sok elszántsággal, de egyben szerencsével is sikerült idemenekülnöm, talán mégsem pusztán az életem megmentéséért történt.

Az ember, jobban, mint bármikor is, az események játékszerévé válik. A legszebben és pontosabban elképzelt tervek is hiábavalóak, és szétoszlanak, mint a füst. De majd ha a vihar elül, és a szenvedélyek lecsillapodnak, és ha a sors is úgy akarja, akkor az emberek, akiket a szeretet szálai erősen egymáshoz fűznek, ismét egymásra találnak, és ha valamiben tudok még hinni, akkor ebben hiszek. És még hiszek az ország jövőjében is, és akarom a haverimmel a megkezdett munkát tovább folytatni. […]

Milliószor ölel szerető

Fiad

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com