Izrael még nem Irán – Képriport

Van itt egy nép – a lehető legszebb és legfotogénebb. Jó emberek félúton Jeruzsálem felé, akik megértették a történelmi pillanat nagyságát, és úgy döntöttek, hogy harcba szállnak – sok aggodalommal és csalódottsággal a szemükben, de tengernyi reménnyel és elszántsággal is.
A januári zuhogó esőtől a júliusi forró napsütésig – a demokrácia felszámolásával szembeni ellenállás hét hónapja után kiderül, hogy ez a hétvége újabb csúcspontot jelent a demonstráció történetében, amely foggal-körömmel küzd azért, hogy megállítson minden olyan kísérletet, amely Izrael diktatúrává alakítását célozza.

A tiltakozó felvonulás két hete kedd este, a „zavarkeltés napja” csúcspontján hagyta el Tel-Avivot, hogy a 70 kilométeres út végén Jeruzsálemben, a Kneszet mellett sátortábor felállításával és több százezres tüntetésekkel demonstráljon az észszerűség elvét eltörlő törvény megszavazása ellen. A tiltakozók péntek reggel az előző szálláshelyükről, Nachson kibuc mellől kezdték a menetelést. Feleségemmel mi a Machal mártírjainak emlékművénél három órakor csatlakoztunk hozzájuk. Kicsit késtünk, vagy a tömeg indult el hamarabb…

Letesszük a kocsit az út mentén, ahol hézagot találunk a parkoló autók végtelen sorában. Napolaj, sapka, víz, hátizsák és indulunk. Szaporán lépkedünk, hogy beérjük a menet végét. Közel 40 fokos a hőség, izzik az aszfalt, árnyék semmi.

Ami egy maroknyi tel-avivi tüntető spontán akciójaként indult, alig két nap alatt Izrael egyik legnagyobb tiltakozó eseményévé vált. A péntek délutáni rettenetes melegben, miközben az izraeliek nagy része a hűvösben szundikál, hirtelen véget nem érő tömeg áll csatasorba zászlókkal és úgy dönt, elzarándokol Jeruzsálembe a Kneszethez, kék-fehérre festve az 1-es főutat.

Órákon keresztül egy pillanatra sem áll meg az emberi áramlás a Sores erdő felé, miközben aranyszívű önkéntesek hada gondoskodik arról, hogy a menet minden 100 méterén, de legalább minden árnyékos sarokban legyen innivaló és gyümölcs. Vizet, hűtött görög- és sárgadinnyét és jégkrémek ezreit osztogatják hihetetlen hatékonysággal. Vizet permeteznek az arcunkba, nekem valaki felajánlja, hogy a fejemre locsol, a fényképezőgépem is elázik. Ez Izrael szebbik arca. Spontán odaadásból fakadó, ezért tökéletesen működő csoda.

A szeretet – és a hőség – hirtelen rámszakad, elájulok. Azonnal felettem terem egy felcsernővér, jeget és vizet önt rám és rövid vizsgálat után közli, hogy nem kell mentő, minden rendben, és feltesz egy erre a célra mellettünk haladó hűtött buszra. Negyedóra alatt összeszedem magam, leszállok a buszról és – véres, fájó térddel, könyökkel – folytatom.

Az emberek vízzel, étellel, zászlókkal és énekléssel várnak ránk a Saar Hagay kereszteződésnél. Egy turbánt és „demokrácia” feliratú pólót viselő önkéntes nő szombati kalácsot és bort oszt szívélyesen. Ez a menet az egyik legizgalmasabb dolog, amit életemben láttam. Amíg valaki személyesen nem tapasztalja meg ezt a csodát, lehetetlen megértenie a helyzet nagyságát.

„Senki sem fogja tudni felfogni ezt az odaadó szeretetet. Szívünk mélyén kell megörökítenünk ezeket a pillanatokat – mondja egy apuka. – Számomra ez olyan érzés, mint az államalapításkor. Mindig tudni fogjuk, hogy az utolsó másodpercig harcoltunk.”

„Bibi egy jó dolgot is tett: újra egyesítette Izrael népét” – mondja nekem egy fejfedő és víz nélkül egyedül haladó napszítta, szívós, idős jemeni bácsi.

A szívem kiugrik a helyéről, könnyek szöknek a szemembe. Érzem, hogy ez valami más, hogy részese vagyok valami igazán nagynak, ami a történelem lapjaiba vésődik. Körülnézek. Mindenütt csillogó szemű, elszánt emberek az ország és a társadalom minden szegletéből, akik nem adják fel, akik a végsőkig harcolnak. Az új, Woodstock-feelinges makkabeusok.

Több órás menetelés és néhány kiszáradási eset után a több tízezerre növekvő sereg a Sores melletti erdőben táborozik le éjszakára. Tömegek özönlenek a helyszínre autókkal is, hatalmas forgalmi dugókat okozva az 1-es úton. Sokan akarnak csatlakozni a rendkívüli eseményhez. Az erdő bejáratánál megható szombatfogadáson (kabalat sabat) veszünk részt, ahol természetesen étellel, sörrel, borral teli kulináris fesztivál, amolyan véget nem érő ingyenes élelmiszervásár vár minket.

Látszólag nagy a zűrzavar, de mindenki pontosan tudja a helyét, mintha felülről irányítanák a dolgokat. Hangosbemondón felcsert hívnak hozzám, hogy lekezeljék az ájuláskor szerzett sebeimet. Egy ortopédus ér oda előbb, és megállapítja, hogy nem sikerült eltörnöm a kezemet, így átad az időközben odaérő felcsernek, aki kimossa és fertőtleníti a sebeimet. „Mikor legutóbb segítséget kértek, öt másik felcser is megelőzött, pedig nagyon gyors vagyok” – mondja mosolyogva.

Ismert nagyvállalatok nyújtanak ingyenes szolgáltatásokat, adományoznak eszközöket, a menetet szegélyező települések azon versenyeznek, hogy ki látja el jobban a felvonulókat, ki készít finomabb és több főttest és szendvicset. 20-30%-os kedvezményt kínál sok útmenti fogadó, zimmer, szálloda. Többen minket is jeruzsálemi szállásra hívnak. Izraelinfo-olvasók és -támogatók kínálnak nagylelkűen segítséget, de a tömeg miatt akadozik a térerő, az elem is rohamosan merül, így repülőgép módra váltok és helyben maradok.

Eszünk, iszunk, leheveredünk a többiek közé. Zászlók a földre helyezve vagy fának, bokornak támasztva, mint a fegyverek a harcosok táborában. Aki feláll valamiért, magához veszi, nem megy nélküle sehova – fegyvert nem hagyunk el. „Így többen látják, hatásosabb.”

Kerülőúton autókkal szállítják a megfürödni vágyókat a mosávba. Emelkedett a hangulat, valahogy minden zuhanyra hívó hangosbemondóra azt hisszük, hogy Bibi lemondását jelentik be. Van ugyan taps és fölmorajló éljenzés, mikor Galant ajánl valami konszenzusos valamit – távolabb voltam, mások adták tovább a hírt –, viszont Bibi egyelőre hatalmon marad.

Mi már fáradtan a földre heverünk, miközben szemből még özönlenek az éneklő friss erők. Mint a háborúkban. Óriásdugók az éjszakában.

Olyanok a rendőr- mentő- és más autók színes villogói mint egy törzsi óriásesküvő örömfényei.

A deviánsok a tábor perifériáján szívják a magukét, a fiatalok is itt bontogatják szárnyukat, egy elsőcsókos pár ölelkezik előttem a bokorban. „A nagy jeruzsálemi menetben ismerkedtem meg a papával” – meséli majd büszkén a lány az unokájának.

Nem jönnek az állatok a tonnányi kint maradt ételre, mert éjszakai őrök vigyázzák, hogy „hűtőre” járhassanak a hozzánk hasonló haspókok.

Diszkó is van, míg egy pedáns apuka oda nem megy és bocsánatkérően, de határozottan a mikrofonba nem mondja, hogy szerinte az alváshoz való jog magasabb rendű a szórakozáshoz való jognál. Ezzel vége is van a bulinak, ami csak azt bizonyítja, hogy az egymásra figyelés és a megértés lehetne az alapja ennek az országnak is. Itt nem lesz könnyű eltörölni az észszerűséget. 

A telefon-töltőállomáson egy fiú beszédbe elegyedik velem, demokráciáról, szabadságról tárgyalunk, végül rám tukmálja a brandyt, nem az övé, az előző önkéntes őr hagyta rá. “Itt hagylak achi, minden rendben lesz.” Leülök a földre, elszundítok, fejlámpás őr lép át felettem, vagy csak egy hálózsákból dolgát elvégezni kiugró elszánt tüntető, aki olyan helyet keres, ahol még nem guggolnak vagy alszanak mások.

Éjszaka csend van és nyugalom. Szuszog, horkol a tábor, sakálok üvöltenek a távolban.

“Induljunk dugóban állni Jeruzsálem felé.” Háromórás mély alvás után reggel hétkor erre a mondatra ébredek. De jó, hogy mi gyalog vagyunk. Vegán rántott szeletes szendvicset és labanés, zátáros kalácsot pakolunk magunknak az útra. „De megható, mindkettőt én készítettem” – kiáltja felénk egy mosolygó nő, és megkér, hogy lefotózhasson minket a szendvicseivel.

Kávézunk, összepakolunk, zászló a kézben. Tisztán hagyjuk a terepet, tisztábban, mint mikor odaérkeztünk. Erre nagyon ügyelnek a szervezők és a résztvevők. A táborozás és a menetelés alatt is mindenütt zacskós személyzet gyűjti a szemetet.

Nyolckor indulunk, és kemény, lábat próbáló gyaloglás után dél körül érünk a Chemed hídhoz, ahol a négyórás pihenő alatt újabb tömegek csatlakoznak hozzánk. Magival zátárbokrok közt pihenünk az 1-es főút hídja alatt. 

Újabb megfeszített, többnyire meredeken emelkedő háromórás menetelés után este nyolc előtt érünk a Kneszethez. Mi már nem maradunk az óriástüntetésre és a parlament melletti sátorvárosra, mert nincs több szabadnapom (tüntetésekre pazaroltam), holnap dolgoznom kell, meg hát a lábunk is alaposan szétment, alig bírunk talpra állni. Közelben lakó sógórnőm jön értünk, és visszavisz a Soresben hagyott kocsinkhoz. Miközben hazafelé tartunk az éjszakában, a Kneszet előtt, a Kaplanon és országszerte mindenütt lankadatlan folytatódik az elszánt emberek végtelen vonulása.

Nem adjuk fel.

Fotó: frankpeti / Izraelinfo