Mennyi osztrák autó fut a magyar utakon, és milyen magabiztosan vezetnek – visszakaptuk a monarchiát a vármegyékkel, vagy mi ez. Ittlétem harmadik napján jövök rá, hogy az AA rendszám magyar, az új autók rendszáma kezdődik így. Lassan-lassan idegenné válok itt, már nem az enyém a tér, újra és újra meglepetések érnek, mint amikor a Duna fölött átpillantva megpillantom a MOL toronyházát, ami nem felhőkarcoló: nagynak kicsi, kicsinek nagy. Az atlétikai stadionra is rácsodálkozom, amikor elvisz mellette az utam, itt van, felépült, be is lehetne menni a megnyitóra, de meghagyom másnak az élményt.
Engem máshová húz a szívem, Kaposmérőre, Kassai Lajos birtokára, ahol szabadon él a szürkemarha, vízibivaly, ló, liba és a vaddisznó, aki a szombati nyílt nap alatt végig a házigazda portája előtt szundikál. Barátnőm hívására jöttem, aki lovasíjásznak tanul, és ezért nagyon sokat odaad az életéből, éppúgy, mint a többi tanítvány. Állok a magyar harcművészetet újraalkotó Mester háza melletti tónál, és a vízibivalyt figyelem, aki már egy fél perce lemerült a víz alá. Nem kéne neki szólni, hogy vegyen levegőt? Na, ide kellett jönnöm, hogy rájöjjek, kontroll-problémáim vannak, a hely működik.
A lovasíjász-bemutató első percében kinyílik a szám, aztán úgy marad, a tanítványok nyilaznak álló majd mozgó célpontokra, utána bevezetik és sorba állítják a lovakat a közönség felé fordulva, jöhet a játék a labdákkal, ezután a tanítványok felfekszenek az arab telivérekre, míg társaik tibeti hangtálakat ütve járnak körbe, a látvány és a hanghatás összhatása megbabonáz. Összeszokott közösség dolgozik együtt, katonás fegyelem van és vidámság, érződik, hogy tétje van itt minden tettnek és szónak. A tanítványok és mesterük esti beszélgetését végigülve látom, hogy milyen az, amikor a fizikai munka, vagyis az állatok és a birtok körüli munka és az edzések után a tanítványok szavakba önthetik, hogy mit éltek át az elmúlt két napban. Két órában megkapom azt, amit a jeruzsálemi dojónkban szeretnék az edzések után, elmondani, hogy mi volt, és megkérdezni, hogy mások hogyan élték át ugyanazt, ne szakadjon belém sem a tüske, sem a ki nem mondott szó. Azonnal szeretném megosztani a tanárommal az élményt, Dov, hol vagy, amikor szükségem van rád?
A tanárom a szombatját jó jeruzsálemiként a családjával tölti, Izraelben előrébb is járnak egy órával és jó egy évtizeddel, ezért nem hívom fel őt késő este a zavaros gondolataimmal. Jó érzés, hogy van nekem is mesterem, aki vár haza, a többi fiúval együtt, akik nem felejtettek el: Joeltől és Nirtől minden héten kapok WhatsApp-üzenetet.
„Relax” – Dov mégis velem van hát, legalábbis az ő hangját hallom a fejemben, amikor a rákövetkező szombaton felbúg alattam a motor. Ha félek, akkor felhúzom a vállam, és merev testtel nem tudom rendesen megfogni az ülés mögötti kapaszkodót. De mire tartjuk a mesterünket, ha nem arra, hogy kisegítsen a nehéz helyzetekben. „Nyugi” – mondja Dov, engedd le a vállad, és meglátod, ettől a félelem is elmúlik. Jól van, átadom magam a tíz éve visszavonult, de előtte húsz évig versenyző motoros unokatestvéremnek, aki váratlanul visszatért az életembe, és most az autópályán repeszt velem, ő együtt mozog a motorjával, mint az íjászok a lóval, de hol jövök a képbe én? Leejtett vállal kapaszkodom az életembe, vagyis a kapaszkodóba, és bebújok az uncsitesó háta mögé, a kilométerórát nem látom, csak az út szürkéjét és a táj zölddel kevert sárgáját, mintha impresszionista festő képét nézném. Cseppfolyóssá válok itt hátul, a futócipőmön áthatol a menetszél, ha így folytatjuk, fel fogok oldódni a térben én is.
„Mennyi volt a legnagyobb sebességünk?” – kérdezem a motorról leszállva, férfi a férfitól, „160”, „Aha, jó sok” – válaszolom, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. 800 köbcentis a motor, ezt még az indulásnál tisztáztuk, úgy kérdeztem rá erre az út elején, mintha tudnám, hogy miről van szó, csak hogy megnyugtassam magam, hozzáértő motorján ülök. Az ember szereti tudni, mivel viszik, pedig a „mekkora sebességgel” adekvátabb kérdés lett volna, de az előre gondolkodás nem az erősségem, ez megint kiderült.
Másnap a vasárnapi szarvasi látogatói napra utazunk Rafihoz, Dror vezet, de az első harminc kilométer után elfárad, kéri, hogy váltsam le. Az autópálya legközelebbi pihenőjét keresi a szemem, Dror 120-130-cal megy, körülöttem az autó kasztnija, miért félek mégis jobban, mint tegnap? Drortól kérdezem, de választ nem kapok tőle, hát persze, honnan is tudhatná, hogy miért őt választottam és nem egy alfát.
