Még leülhetek a Liget fái alá, még süttethetem az arcomat a simogató napfényben, még hallgathatom Levi, Miron, Kincső, Gellért és a többi magyar nevű halk kisgyermek beszédét, ha odafigyelek. Felgyorsulnak a magyarországi utolsó napok, fél lábbal még Pesten, a másik lábbal már Jeruzsálemben vetem meg a lábamat támaszt keresve. Mindig az átmenet a nehéz, az innen oda és az onnan ide. Aztán jön a felejtés, ami minden rosszon átsegíti az embert, jobban, mint a Wizzair átléptető kapuja a beszállás előtt, ahonnan még visszainthetik a megengedettnél nagyobb kézitáskával utazókat. Mi átcsúszunk, senki nem szól utánunk.
A beszállásra váró izraeliek között állva már otthon vagyok, és leengedhetem végre a felhúzott vállamat, mostantól szabad a tánc, a gyerekek hangja elvegyül a dzsungel hangjai között. Az augusztus végi járaton utazók fele gyerek vagy tinédzser, így a vállam lent maradhat. A Wizzair személyzete és az izraeli utasok közötti feszkó a régi, a két hazám szemmel láthatóan egyre jobban távolodik egymástól. „Kié ez a gyerek?” – kérdezi a légiutas-kísérőnk, de csak úgy bele a levegőbe, nyilvánvaló, hogy ezen a járaton nincsenek magyar utasok. Abban a pillanatban, hogy elérjük a repülési magasságot, felpattannak az előttünk ülők, hogy végre héderelhessenek a haverokkal, persze hol máshol, mint a közlekedőfolyosón, ahol a már az út elejére elfáradt légiutas-kísérőkön kívül a pisilni tartó utasoknak is át kell majd verekedniük magukat rajtuk.
Rafi áttöri a falat és eltűnne gyorsan a szemhatárról, de még idejében utánaszólok, hogy vigye a kicsit is, hagy legyen Drorral pár perc csendünk. Itt nem tűnhetnek el, majd a többi utas vigyáz rájuk. Nadav sajnos hamar visszakacsázik hozzánk, Rafi viszont rátapad egy nagyobb lány képernyőjére. A mellettünk utazó három jesiva-bóher egyike feláll, hogy kivegye a szendvicsét a fejünk feletti tárolóból. Drorral fogadnék, hogy vajon vissza fogja-e csukni a tárolót, de nem sikerül, mert mind a ketten arra szavazunk, hogy nem fogja. Mind a ketten nyerünk. Nyitott tárolóval megyünk tovább, a légiutas-kísérők behúzódtak a függöny mögé, végülis a repülő halad, nincs itt semmi látnivaló.
Fél órás késéssel száll le a gépünk Lodban. Mire Dov befejezi a dojóban a bemelegítést, már ki is jönnek a csomagok, akkor tehát még elcsíphetem őket. Tibor, a taxisunk most is vár minket a kijáratnál, rajta nem fog múlni. A dojó mellett elhaladva a taxi ablakából látom, hogy még nyitva van a kapu, gyorsan elköszönök Tibortól, és felrepülök a harmadikra a csomagokkal. „Megvagytok nélkülem fél óráig?, menjetek aludni a papával”. Dror döbbent arcát látom még az ajtóból, „te meg hová mégy?”, jövök, megyek, fél óra az egész, csak találkozhassam a fiúkkal. Majd ha egyszer végre összeszedem magam és rá fogok tudok nézni magamra kitérők nélkül, egyenesen a közepébe, akkor ki fogom tudni mondani, hogy csak egyikükkel.
Belépek az ajtón, öröm mindenki arcán, „nahát, megvagytok mindnyájan”, csak épp az az egy valaki hiányzik, de aztán belép Joel is az előtérbe a dojó felől, rámnéz, de nem lát, csak néz. „Megjöttél” – mondja, itt vagyok tényleg, és ez most már mindig így lesz. „Kef lirot otha” – mondom neki gyorsan, és közben örülök, hogy kijött ez a mondat a számon, „jó látni téged”: megérte a pár éves kihagyással Izraelben lehúzott húsz év, lezser tudok lenni azon a nyelven, ami nem az enyém, még zavaromban is.
Másnap este Nirrel gyalogolok Bet Cafafa felé a megszokott útvonalon. Az Arénát megkerülve visszafelé elhaladunk a focipálya mellett, ahol már leeresztették az ugrálóvárakat és az emberek is szétszéledtek, egy durranás, majd még egy, már megint mi van ezekkel az arabokkal, hogy a levegőbe lövöldöznek, gondolom magamban. Nir visszafordul és fölnéz, „Odanézz”, fölnézek én is, amerre Nir tekintete fordul, igazi tűzijáték, kék-fehérben úszik az ég Bet Cafafa fölött, aztán sorra jön a többi szín, a piros, arany és újra a kék, megállunk egy percre, és én megköszönöm gondolatban az arab szomszédaimnak, hogy idehozták nekem a Duna-partot a tűzijátékkal, amiről Budapesten épp lecsúsztunk, de amit augusztus 21-én este fél tízkor megkaptam az élettől mégis, ha csak egy gyorsan múló percre is, a semmiből, váratlan ajándékként.
Még több Diagonál:
