Etgar Keret neves izraeli író következő sorai futótűzként terjednek ezekben a napokban az izraeli WhatsApp-csoportokban, mert kiválóan leírják a jom kipur napján a Dizengoff téren történtek nyomán a jelenlegi izraeli helyzetet, a telepesek immáron az 1967-es Kis-Izraelen belüli terjeszkedését, s ennek nyomán a szekulárisok félelmeit.
„Ismered a történetet arról, aki egész életében arra törekedett, hogy egészségesen étkezzen és sportoljon, és a végén agyonnyomta egy hűtőszekrény?
A sors tréfája, amikor egész életedben rettegsz valamitől, és a végén valami más végez veled.
Itt vagyok én: oly sok éven át attól tartottam, hogy Izrael annektálja az 1967-es vonalon túli területeket.
Nem tűnt az izraeli történet részének a gondolat, hogy vannak olyan területek, ahol a teljes palesztin lakosságot erőszakosan elnyomja egy messiási kisebbség.
És itt jött a csavar: ahelyett, hogy mi annektáltuk volna a ciszjordániai telepeket, a telepek lakói úgy döntöttek, hogy ők annektálnak bennünket.
Most megpróbálják behozni a ’67-es határok közé, Haifába, Kfar Sabába és Tel-Avivba is a területekről az „urak és szolgák” hierarchiáját.
Szóval a palesztinoknál nagyon olcsón lehet találni munkásokat és humuszt, nálunk pilótákat és hi-techet, és ha valamelyikünk felemeli a fejét és pimaszkodik, akkor kap egy nagyot a fejére. Bár zéró tolerancia van.
Lehet, hogy a 67-es határokon belül élő „árulóknak” nincs olajfaligetük, de a demokráciájukat még attól fel lehet égetni.
Júdea és Szamárai itt van.
A telepesek vágya, hogy terjeszkedjenek, átvegyenek, elnyomjanak. Folyamatosan jelen van az alapérzésük, hogy ők jobbak, kiválasztottabbak, mint a szomszédok.
Csak arról van szó, hogy most felénk irányul az együttérzés és az empátia hiánya, melyről az elmúlt több mint 50 évben megszoktuk, hogy egy harmadik szereplőre irányul.
Új politika váltotta fel a régi izraeli politikát, amely mindig is központi értékként tekintett a status quo fenntartására. Ez az új politika csak az elnyomásban és az alávetettségben hisz.
Ahogy a telepes mozgalom harcában a palesztinok ellen, úgy a liberális Izrael elleni harcában is. Nincsenek riválisok, csak ellenségek vannak, nincs együttérzés, csak erős vágy az irányítás megszerzésére és az uralkodásra.
Amikor az „egész Izrael egymásért felelős”, és „mi zsidók testvérek vagyunk” mögött a bosszú szent és időtlen vágya bújik meg. A területeken élő palesztinokon még mindig az 1929-es zavargásokért állnak bosszút, rajtunk pedig a gázai kivonulásért.
Divatosan 17 év késéssel eljöttek hozzánk a ciszjordániai dombokról a fiúk és a lányok, hogy behajtsák rajtunk az árat. Ben Gvir azért jött, hogy megtanítsa a szekuláris cionistáknak a ’67-es határokon innen amit, amit már évek óta vérrel és tűzzel próbál megtanítani palesztin szomszédainak.
A polarizáló telepes ideológia uralja a közbeszédet, és ahogy minden palesztin a „terrorizmus támogatója”, ha ellenzi az újabb ciszjordániai dombok elfoglalását, úgyanúgy minden, a törvények átalakításával végrehajtott puccs ellen tiltakozó is anarchista, és gennyes góc minden pilóta, aki meg akarja szakítani önkéntes katonai tevékenységét.
Ebben a messiási cirkuszban az izraeli rendőrök rabszolgák, akárcsak a hadsereg zászlóaljai a ciszjordániai területeken: kussolniuk kell, és azt kell tenniük, amit mondanak nekik. Amikor anarchisták és terroristák ellen harcolsz, nincs más dolgod, mint minden eszközt bevetni, és utasítani a rendőröket, hogy keményen üssenek.
Ha – Isten ments – ezek a Fegyver-testvérek továbbra is tiltakozni fognak, akkor könnygázt, villanógránátot, gumi- és műanyag lövedéket kell bevetnünk ellenük. Még nem jutottunk el odáig, mint a zöld vonal túloldalán, de a küzdelem még gyerekcipőben jár, Ben-Gvir étvágya pedig nagy.
Teljesen mindegy, hogy Karkurról (Izrael 48-as határain belül, a szerk.), vagy a Tapuah csomópontról (az 1967-ben elfoglalt területeken, a szerk.) van szó, ez a kormány nem vitatkozni jött, hanem uralkodni, és minden tiltakozás – a felvilágosult uralmuk elleni intifáda. És az intifáda, akárcsak az intifáda, nem tárgyalással, hanem csak erőszakkal oldható meg.
Nincs kompromisszum, nincs status quo, csak egy hosszú út, amelynek végén a Szentély és a Messiás vár, akinek az álláspontját érdemes előre kipuhatolni.
Nehogy – Isten őrizz – még a végén egy baloldali messiást kapjunk.”
Főkép: Lovasrendőröket vetnek be a jogi rendszerváltás ellen tüntetőkkel szemben, akik elzárják a Kneszet bejáratait – Fotó: Diáktüntetés (מחאת הסטודנטים)
