Búvár

vízpart Kineret kövek
Fotó: Forbát Dia

Nadav ül a vízben és boldog arccal emel ki a vízből egy fehér követ, sőt, mindjárt kettőt is, világítanak a kezében. A békalábammal kettőt csapva odasiklom mellé, a köveken írás, Rafi már betűzi is a színes tintával írt szavakat: „rossz lelkiismeret, félelem, düh, önhibáztatás, élvezet”. Újévi szokás beledobni folyó vízbe cédulára írt bűnöket. A cédula biztosan működött volna, de a kő? Mi lesz a bűnökkel most, ha egy három és fél éves játékos gyerek napvilágra tudta hívni azokat a sekély vízből?

„Minden búvárnak oly nagy a képe”, milyen jellemző, hogy már megint mások dolgával foglalkozom. Gyorsan siklom a békalábbal a mély vízzé változott sekély parton, a szürke kövek, iszamós víz és a szemem előtt cikázó halak közül húzom ki a második, majd a harmadik követ is, mennyi munkát adtam magamnak megint feleslegesen. Négy követ találunk Rafival, de a meglepetés elmarad: ugyanazok a szavak ismétlődnek rajtuk, a kreativitás inkább a szavak színének megválasztásában, mintsem a jobbára elképzelt bűnök felsorolásában mutatkozik meg. Rafi visszadobja a köveket a tó hullámai közé, én pedig visszaúszom a tóba, még maradt erőm a Kinneret partjait összekötő másfél kilométeres úszás után. Jövőre a hosszú távot fogom úszni.

Vasárnap a 90-es úton vezetünk haza Drorral felváltva, csak ne legyen baj, és hazaérjünk épségben Jom Kippur előtt. Még nem tudom, mi vár rám, böjtölni nem nagy cucc, eddig sem okozott gondot, most sem fog, gondolom nagyképűen. 50 éve zajlott a háború, amit mind a két fél megnyert a maga szempontjából, Egyiptom és Izrael is büszke lehet magára. Még mindig van el nem mondott történet, amit nem akarnak a sírba vinni a résztvevők, a kerek évforduló segít, hogy megnyílnak a szív csatornái, akkor hát mégsem Golda volt a hibás? A nemzeti mítoszok arra is jók, hogy ki-ki a nyomukban kialakítsa a magánmitológiáját a család és a saját életéről is, csak legyen történet, szép és kerek. A nagy történetbe nem illeszkedő epizódokat el lehet süllyeszteni. Nem is baj ez, mondom magamnak, sokszor idő kell a dolgokhoz, lám-lám én is elsüllyesztettem Joelt jó mélyre, mint egy követ, aztán majd egyszer, talán nem is sokára, felhozom őt a mélyből és leteszem a kőasztalra a parkban magunk elé, nézd, Joel, most már értek mindent, és el is tudom neked mondani.  

A hosszúnap délelőttje még a szokásos ütemben halad előre, Rafi a saját bringáján teker az utcánkban, Nadav a biciklim gyerekülésén ül, autók nincsenek, Rafi rákapcsol, aztán egy perc múlva megáll és így szól: „fáradt vagyok és éhes”. Nincs ritmusérzéke, Jom Kippurkor ne legyen éhes, vagy maradjon otthon. Szerencsére az arabokra mindig lehet számítani, belengetem az Óvárost Rafinak, de csak akkor, ha elteker odáig. Rafi ki is bírja szépen a Jaffa-kapuig, ahonnan gyalog megyünk tovább. Rafi knafét akar, megkapja, viszünk Drornak is, legyen mivel megtörni a böjtöt, finom édességgel, Ramadán-módra.

Dror hosszú évek óta először böjtöl Jom Kippurkor, hiszen végre eljött az ő napja, amikor mindenki más is böjtöl, nem csak ő. Az intermittent fasting minden különösebb erőfeszítés nélkül vált az életprogramjává, fél éve csinálja, délután kettő előtt nem eszik, utáni viszont bármit és bármennyit, érdekes, hogy lefogyott és megfiatalodott, bár ezt nem hiszi el nekem. Ma viszont ennek ellenére Dror már reggel kidől, „na mi van, megártott a böjt?” – kérdezem tőle részvétlenül, „máskor már bent vagy a munkában ilyenkor, miért más a mai nap, mint a többi?” Rafi is ezt kérdezte tőlem a zsinagógában tegnap este, ahová elcipeltem magammal, „minek megyünk oda”, aztán megnyugodott, hogy barátokat talált, még az ovis időkből.

A Jom Kippuri számvetés és a böjt betette nálam a kaput, ezt már a nap délutánján tudom, amikor megáll az idő folyása és a meleg ragacsos mézzé változtat mindent. Fekszem az erkélyen a függőágyban és a zsinagógából jövő embereket figyelem, az utca az övék és a bicikliző és rollerező gyerekeké, a többiek otthon fekszenek az ágyban, és várják, hogy vége legyen a napnak. Az ő számukra minden bizonnyal vége is lett, csak én ragadtam bele, mint légy a papírba, húznám ki belőle a lábamat, de csak még mélyebbre süllyedek a ragadós masszában.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.