Bumm

Emberek egy jeruzsálemi sétányon
Jeruzsálemi sétány – Fotó: Forbát Dia

Egy bumm, két bumm, munkában a Vaskupola, a lövések irányát nem tudom belőni. Az első sziréna szombat reggel negyed kilenckor szólal meg, amikor álmosan az étkezőasztal mellett ülök a nappaliba nyíló konyhánkban és várom, hogy kihüljön a teám. Dror halat süt, a gyerekek alszanak. „Téves riasztás” – mondja Dror. Nem hiszek neki, de mindig könnyebb nem cselekedni. Jeruzsálemben másfél percünk van leérni az óvóhelyre a szirénázás kezdetétől, ami nagyon sok idő, igaz, fel is kell tudni állni hozzá a székből, és az óvóhely is zárva. Nézzük, mit mond a ynet. Másfél órája háborúban állunk, nocsak. Rakétákkal lőnek Gázából, ezt ismerjük már, viszont az Izrael területén Toyota pickupon rallizó gépfegyveres Hamasz-terroristák új szintet hoznak az életünkbe, a Gáza és Izrael közötti kerítésen áttörő buldózer és a nyomában haladó Toyotákról készült videó egy ország biztonságérzetét veszi el előreláthatóan jó hosszú időre. Afrikai törzsi háború zajlik a Gáza melletti zsidó településeken, azzal a lényeges különbséggel, hogy a kibbucok lakói az ágyukban alszanak vagy az autóikban ülnek, miközben a milícia rájuk támad.  

A hírekben semmi kézzel fogható. Eleinte nem érzem a veszélyt, aztán kilenc órakor már igen, sziréna, bumm, bumm, sziréna, bumm. A Hamasz ilyen masszívan lövi Jeruzsálemet? Nem tipikus. A korábbi években csak mutatóba esett be hozzánk egy-egy rakéta, hogy érezzük itt a végeken, mi is rajta vagyunk a térképen. Dror felöltözik a főzéshez, ha ki kell menni a lépcsőházba, ne legyen meztelen. „Nem lesz iskola holnap sem, meglátod” – mondja.   

A harmadik szirénánál lesz elegem, bemegyek a gyerekszobába és felébresztem a gyerekeket, „lőnek, kimegyünk a lépcsőházba”. „Tényleg?” – kérdezi Rafi, „tényleg”. A háromszintes ház legfelső emeletén van a lakásunk, megfogadom, hogy utoljára, a legközelebbi költözésnél az is szempont lesz, hogy ne a tető alatt lakjunk. A második emeleten haredi család sorakozik, ők biztos az ünnepre jöttek, mert még sosem láttam őket a házban. Nadav meztelenül ül a karomon, „jó reggelt, mi újság” – kérdezem tőlük, miközben letelepszem az első és a második emelet közötti lépcsőfordulóban. Az asszony és öt gyereke az egy milliméteres frizurámat nézik, amit csütörtökön csináltattam a fodrásszal az Emek Refaimon. A parókát nem volt időm felhúzni a nagy sietségben, gondolhatják. Aztán Dror is leér végre, a haredi nő már faggatja is, hol estek le a rakéták. A család Asdódból jött át az ünnepre, „nem szokott ennyi rakéta leesni Jeruzsálemre”, smúzolunk tovább, magyar haszid család, de a nyelvet már nem beszélik, az egyik kislány a lépcsőre hány az idegességtől. „Ne menjetek haza Asdódba”, mondom nekik búcsúzóul.

Nagy a váltás a tegnap este és a ma reggel hangulata között, már megint úgy érzem magam, mint a gyerek, akit rajta felejtettek a hullámvasúton. Az első és második menet eufóriában telik, a harmadik is jó még, izgalmas a fel-le hullámzás, ráadásul egyedül, szabadon, de a negyedik kör már sok, az ötödik már több mint elég, ki akarok szállni, de nem lehet, a gép visz tovább. Péntek este Szimhat Tora ünnep a zsinagógában, körbeviszik a Tóratekercseket, a férfiak nyakában gyerekek, Rafit felkapja egy sildes sapkás, akit ma látok először, a fiam majd kicsattan a boldogságtól, a cukrokat várja, mert még nem tudja, hogy másnap délelőtt fogják szétosztani őket.

- Hirdetés -

Másnap délelőtt aztán a felnőttek is meglepődnek, hogy se cukor, se zsinagóga, jobb ilyenkor otthon várni a sziréna szívbe tépő hangját. A mai tengerezés elmarad, a Tel-Avivi barátokkal máskor fogunk találkozni, amikor átmenetileg megint normális életet fogunk élni, olyat, amelyben lehet egyik napról a másikra tervezni. Marad a számítógép, ami elől alig tudom Rafit elhúzni a negyedik sziréna alatt, „jön a rakéta, hallod, amit mondok?”, végre feláll és jön, a gyerek nem fél, nekem ennyi elég. Minden fejben dől el, a távolabbról szóló szirénát is hallom, de nem figyelek oda, megjön a bumm is kicsivel később a távolból, az egész valami félreértés, mondom magamnak a fürdőszobában a tükör előtt állva, szólni kéne nekik, hogy saját magukat lövik, rossz vége lesz ennek.

Két nap alatt megszoktam a kopaszságomat, megnéznek az utcán, de nem érdekel. Dror rezignáltan várja, hogy kinőljön a hajam, Rafinak tetszik a séróm és megsimogatja tüsi anyját, a kis Nadavnak jobban tetszettem hajjal, így hát 2-2 az állás. Szerencse, hogy én döntöm el, milyen fejet akarok magamnak.

Joel feláll a padról és megkerüli az asztalt, éjfél van, a parkban senki más rajtunk kívül. Három hete beszélgettünk utoljára ugyanitt, a fehér kőasztal melletti kőpadokon egymással szemben ülve. A park közepén álló sziklák világítanak a holdfényben. „Gyere, megsimogatom a fejedet” – mondom neki, megáll mellettem és lehajol hozzám, aztán meggondolja magát és inkább leül mellém. Hirtelen fog át, meglep a gyorsasága, „hol a fejed, nem találom” – mondom halkan, aztán kinyújtom a kezemet, érzem a kevés tüsi haját, amit nem borotvált le a fejéről. Így maradunk egymást átölelve, két barát, „ze beszeder”, nincsen baj, mondom neki, mert akkor még szerda volt és béke, de ezt csak szombat reggel fogom megérteni, a háborúra ébredő országban, amelynek egy röpke óra alatt megszűntek a határai. Sokk, tragédia, számvetés. Számoljuk a halottainkat.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.