Megkeresett egy fiú, hogy behívták, elviszem-e a bázisra. Persze, legalább teszek valamit. A barátnője sír. Huszonévesek. A tévében a gyerekéért üvöltő anya. Találgatások. Keresések. Mindenki sír. Felfoghatatlan. Zötyögünk a fiúval a földúton. Fiatal és tenni akar. Alig várta már a hívást, utált csak tévézni. Mennek a haverok is. Nem kell semmi, csak gatya, zokni és telefon. Hazafelé bizonytalan vagyok, melyik úton jutottam el a bázisra. Bokrok, amiket terroristáknak is lehet nézni. Végül kikeveredek a normális útra. Csak bőgni tudok. Mi lesz ezekkel a gyerekkel? Mi lesz a többiekkel? Mi van a túszokkal? Mi van a gyerekekkel? Mi lesz a szülőkkel? Ki a felelős? Miért nem mondott le azonnal? Fuldoklom a dühtől. Úgy érzem, hogy jobban lennék fiatalabban, fegyverrel a kezemben. Ilyen gyorsan kialakulnak a gyilkos indulatok. Egy pillanat a háború.
Tanár vagyok és mediátor vagyok. Kedvenc területem az agresszió kezelése. 47 évesen 2012-ben jöttem Izraelbe. Autista fiatalokkal dolgozom. Festegetek, meditálok, úszkálok és állatokkal foglalkozom a szabadidőmben.
