Szombaton délután már írogattunk egymásnak közös WhatsApp-csoportban a volt diákjaimmal, Elzádén (nekünk csak Ez) és Husszám, meg mindkettőjük családja otthon volt a bombabiztos szobában, Rabia a barátaival kempingezett északon.
Igaz, hogy lányokat tanítok, de sokat helyettesítettem az osztályukban, és vezető tanárként bejártam olykor a fiúk óráira is. A ballagásuk napján megfogadtuk, hogy évente egyszer összejövünk nálam. Az évek során sokat segítettek, hogyan kezelhetők a beduin fiatalok. Husszám ma már mérnök, Ez állatorvos lett, Rabia sebész.
Az iskolából, ahol most tanítok, két diákom is jelentkezett. Nura és Ahmed. Csak tudni akarták, hogy van-e szükségem valamire, és tudatni, hogy ők nem ilyenek.
Tudom, hogy közülük is többen meghaltak. Rahat közelebb van a gázai övezethez, mint Ashalim, és Ashalimban még nem szóltak a szirénák.
Két kollegám, Szulejmán és Omajma üzenetet küldött, elmondták, mennyire sajnálják ami történt, és náluk, Rahaton mindenki tudja, hogy nem ez az Iszlám.
Mihozzánk a legközelebbi beduin település Bir Hadadzs. Az ott élők egy része vagy Ashalimban dolgozik, vagy környékbeli településeken. Egy hete ottani fiatalok benéztek éjjel a helyi boltba egy kis készpénzért, meg cigarettáért…, vasárnap reggel megjelentek az itteni rendőrfőnöknél azok a beduinok, akiknek van fegyvere, és – nem hivatalosan – felajánlották segítségüket.
Aztán ők voltak azok, akik elkaptak egy terroristát innen nem messze – nem hivatalosan persze.
Hivatalosan a Sivatagi Felderítő Zászlóalj legnagyobbrészt beduin katonákból áll. És ők most harcolnak.
Értünk. Velünk. Együtt.
Testnevelő tanár Beer Sheván
