Eszembe jutott a napokban egy nevelőotthonos sztorim. A csoportommal megépítettük a világ legszebb hóemberét. Nem mindenki, de a többség részt vett az akcióban. Az osztály ablakából láttuk a művet. Később kiengedtem az egyik gyereket a mellékhelyiségbe. Pár perc múlva kinéztem az ablakon és láttam, hogy rombolja, rugdossa a hóembert. Sokkot kaptam. Lerohantam, megpofoztam és újjá kellett építenie. Most mit tegyünk? Sokkosan figyeljük már sokadik napja, hogy kerekasztal beszélgetnek. Feszülünk, nem alszunk, nem tudunk másra figyelni. Van olyan válaszunk, amitől valaha is megnyugszunk? Nem látom a békét. Az én életemben semmiképpen. Egyébként az egykor hóembert romboló gyerek most is folyamatosan börtönben lakik. Van, ami sosem változik. Van amikor nincs megoldás.
Ha meghaltak a túszok, mind meghaltok. Ha előkerülnek sérülten, mind meghaltok. Ha bármi is lesz, mind meghaltok. Remélem fájni fog.
Én nem hiszek abban, hogy lennének ott igazi “civilek”, de nem vagyok döntési helyzetben sajnos. Végül mindenképpen végük. Sajnálom, hogy nem vagyok fiatal katona. Nehéz most dolgozni. Azt kell képviselnem, hogy a düh és a sírás legyengít, és akkor nem tudunk hatékonyan segíteni. Igaz. Mind csak vonszoljuk magunkat. Nem alszunk, a hírekre tapadunk, álmunkban ölünk vagy menekülünk, de mindenképpen sírunk. Leszünk mi még boldogok ezen a Föld nevű szarkupacon? Nem látom, hogyan. Én a holttestüket akarom látni és az üvöltésüket hallani. Tudom, hogy ez nem szép, de most sem érdekel mások véleménye.
Bosszú. De mi legyen? Gyereket mi nem bántanánk, nekik nem is jelentik ugyanazt, mint nekünk. A mi gyerekeink mesét hallanak, az ő gyerekeik terrorista képzésen vesznek részt. Mindig arra törekedtem, hogy ha valaki elkövetett valamit, érezze, mit tett. Érezze azt, amit a sértett. Előfordult, hogy a nevelőotthonban nevelő koromban loptam a tolvajtól, megaláztam azt, aki megalázott másokat. Nem elfogadott módszerek ezek, de rendkívül hatékonyak. Most viszont nincs ötletem. Nem is értik, hogy mit tettek. Élvezik, hogy fáj nekünk, nem is értik, hogy mi ilyen “fogyatékos”, érzékeny népek vagyunk. Ezt a bosszú dolgot én most képtelen vagyok elengedni és a karmára vagy a mindenhatóra bízni. Fuldoklom a dühtől és a kétségbeeséstől. Érzem a sorban mellettem álló menekült fájdalmát, a tévében zokogó anya kétségbeesését. Ezek a rohadékok meg nyilván röhögnek. Megnyugszunk mi valaha? Létezik elégtétel? Nem látom.
Tanár vagyok és mediátor vagyok. Kedvenc területem az agresszió kezelése. 47 évesen 2012-ben jöttem Izraelbe. Autista fiatalokkal dolgozom. Festegetek, meditálok, úszkálok és állatokkal foglalkozom a szabadidőmben.
