„A hegyek felé emelem tekintetem, honnan jön a segítségem?” (Zsoltárok 121:1).
A zsidó nép nagyjaira, a mélyen hívő ősapákra, a harcoló és imákat író királyokra, a bölcselő és törvénytanuló rabbikra, a szüleim rendíthetetlen szeretetére gondolok, mert honnan máshonnan tudnék erőt meríteni? Istenre, az oly láthatatlanra, mégis annyira jelenlévőre, aki szabadsággal ajándékozott meg.
A szabadság lenne a segítségem? Választhattam volna Berlint, Londont vagy Budapestet, de én ezen az ősrégi földön, a világ egyik legújabb országában akartam élni. Senki nem kényszerített rá. Még csak rá sem beszéltek. Persze én sem firtattam, hogy mennyi vér és kialvatlan éjszaka, mennyi sóhaj és ima tapad hozzá. Én a lehetőséget láttam, a zsidó élet fejlődését, sokszínűségét, magától értetődő mivoltát. Mert zsidó életet akartam, nemcsak a zsinagógában vagy a nappaliban, ahol a középen álló asztalra helyezik a gondosan kifényesített, nyolcágú ezüst menórát távol az utcára néző ablaktól, a szabadságért harcoló makabik ünnepén.
Zsidó általános iskolát, jesivát, Waldorf-gimnáziumot akartam. Olyan nemzeti ünnepet, ami ugyanaz, amit Londonban csak a mélyen vallásos zsidó ünnepelnek. Azt a nyelvet, amit a tübingeni teológia karon a latin és a görög mellett tanítanak a professzorok, itt pedig még a fagyasztott rósejbni zacskóján is azon a nyelven írják az elkészítés módját.
De ennél sokkal többet kaptam. Bajuszt a fiam arcán, amit a Jom kipuri háború emlékére növeszt az egysége. Mert nemcsak a két héttel ezelőtti mészárlást hordozzák a szívükben, hanem az ötven évvel ezelőtti szégyent is, amikor a legintimebb helyzetben leptek meg minket, Isten előtt böjtölve, naphosszat imádkozva a megbocsátásért. Olyan eufória megélését kaptam, amihez nem ér fel a U2 budapesti koncertje a Népstadionban, még a jeruzsálemi maraton rajtja sem. Mert most nem a közösen eltöltött idő a cél, nem a ritmus fűt mindenkit, hanem a család, a barát és a másik ember élete, jövője.
De vajon a közösség túlélésébe vetett hit mennyire nyugtatja meg a büszke apa szívét, amikor fia váratlanul kimenőt kap, de csak 12 órányit, két hét után, a harc megkezdése előtt? Amikor az olajtól és a hosszú napok izzasztó készülődésétől büdösen eszik a csütörtök este elkészült sóletből, elalszik a testvére ágyán, hogy másnap hajnalban, valamennyire felfrissülve menjen vissza – várni a háború kezdetét.
Ha tényleg fontosabb a nép fennmaradása, a zöld egyenruhába bújt fiúgyerek, a szerető, a vízszerelő, az egyetemista, az üzletember léténél, akkor a nép túlélésének a tudata miért nem nyugtat meg, miért nem emel a magasba? A fiam rendetlen szobája láttán miért sírom el magamat?
