Megérkezett a kibucba egy régen látott fiatal lány. Nálunk dolgozott, majd elment világot látni. Valami történt, most nincs hová hazamenni. Nem kérdezünk, mond, amit akar. Ez most a fő szabály. Ruha csak annyi, ami rajta van. Sovány, riadt. Élvezi a csendet. Minden meg lesz oldva, ami gyakorlati dolog, na de az élet maga hogyan? Lehetnek tervek? Lehet jövő? Minden felborult. Minden más lett. Mindannyian másképp élünk. Az egyik szomszédom hajnalonta az erkélyen telefonon harsogott, vicceskedett a családjával eddig. Minden hajnalban. Utáltam, de most ez is hiányzik. Kihalt a tengerpart. A városban sok ezer menekült van. Hallgatagok, gondterheltek, a gyerekeik láthatatlanok, nem játszanak az utcán, a tereken. Levittem a kutyát úszni, a part szinte üres. Mindig visítozás, zene volt ott, akkor persze nyugalomra vágytam. Most hiányzik a zaj. A parton kevesen, csendben ülnek. Nem tudom, hogy kiben mi játszódik le belül, bennem gyilkos indulatok dolgoznak. Várakozunk tizennyolcadik napja. Lélegzetvisszatartva várunk, mint a műtő ajtaja előtt, ahol bent van a szerettünk. Nem tudjuk, hogy mire várunk pontosan. Várjuk a túszokat, várjuk az ébredést, hogy ez csak egy rossz álom. Felébredünk és az élet megy a szokásos vágányon. Valahol tudjuk persze, hogy a régi vágány már eltört. A törés tényét feldolgozzuk valaha? Rengeteg kérdésünk lesz majd ébredéskor. Tulajdonképpen mennyi ember veszítette el az életét szó szerint és átvitt értelemben egy terrorszervezet miatt? Hogyan vált ez lehetségessé? Hogyan tovább, hogy ez soha többé? Lesz majd olyan, hogy nem csak gyilkos indulataim lesznek? Hirdetem még valaha a belső békét? Olvasom, hirdetem majd újra Osho tanításait?
Tanár vagyok és mediátor vagyok. Kedvenc területem az agresszió kezelése. 47 évesen 2012-ben jöttem Izraelbe. Autista fiatalokkal dolgozom. Festegetek, meditálok, úszkálok és állatokkal foglalkozom a szabadidőmben.
