Mikkamakka

park Jeruzsálemben
Fotó: Forbát Dia

Dörög az ég, de nem lőnek – Izraelben ennyi elég is a jókedvhez. A jókedv viszont múlandó: épp csak addig tart, amíg eszembe nem jut, hol élünk. Vissza-visszajár Jom Kippur délutánjának rosszkedve, mint Lázár Ervinhez a szomorúság, becsönget, leül a kanapéra, megiszik egy kávét. Nem marasztalom és mégsem megy el, rossz vendég. Csak köszönni jött, mégis itt van még mindig, én meg nem tudom kidobni. Mit tegyek? Mikkamakka csöngetését várom, hátha elvisz magával a Négyszögletű Kerek Erdőbe.

„Új emberekkel kell barátkoznod” – tanácsolja Dror. A vállán sírom el a magányt vasárnap este, miután megint nem sikerült beszélgetnem az edzés után azokkal, akikre a legjobban kíváncsi vagyok. „Meg sem kérdezik, hogy vagyok” – írom körül a szituációt, Dror megrázná a vállát, ha nem engem rázna a zokogás rajta. „Még mindig itt tartasz, hát mit vársz tőlük?” „Hogy öleljenek át” – most mit lehet ezen nem érteni. „Az köti le a lelki energiáikat, hogy saját magukat a víz fölött tartsák. Nem tudnak még hozzád is kapcsolódni, elég nekik a családjuk” – na tessék, már megint ide lyukadunk ki. Család, gyerekek, feleség. Ennyi elég is a férfiembernek, akinek lehetnek barátai is, de azoknak faszuk van. „Neked nincs.” Jó, de akkor ezentúl én se kérdezzem meg tőlük, hogy hogy vannak?

A háború azt is megmutatta, hogy nincsenek olyan kapcsolataim Izraelben, amelyek érzelmi biztonságot adnának. „Te, tudod, hány izraeli kérdezte meg a háború kitörése óta, hogy mizu?” – teszem fel a költői kérdést Drornak a beszélgetés végén. „Egy, kettő?” „Nulla”. „Mindenkinek meg van a maga baja.” Aha. Majd a kivándorlásról gondolkodva ezt is be lehet tenni a mérleg egyik serpenyőjébe, amikor majd arra a kérdésre is válaszolnunk kell mindnyájunknak, hogy hány embernek kell meghalnia ahhoz, hogy ebben az országban élhessünk a ciklikus háborúk közötti rövid békében.

ölelés rajz

Hétfőn az új csilivili irodában ülök, és azon morfondírozom, hogy amióta az iroda átköltözött, lassabban telik az idő munka közben. Kilő a sziréna, de éppen csak felsír majd rögtön elhallgat, mintha téves riasztás lenne. Kinézek a konyhába, mi van, hátha valaki tud valamit. Egyik kollégám az asztalnál ül és éppen előveszi a szendvicsét, „nem hagynak enni” – mondja viccesen és beleharap a bagettjébe, együttérzek vele. Visszaülök az asztalomhoz, a többiek közben mesélik, hogy valódi volt a riasztás, erre belém nyilall a félelem, hogy újra bezárhatják az iskolát, és azt nem élem túl.

- Hirdetés -

Nincsen biztonság, minden üres – éljünk a dharma tanítása szerint. Csak a semmi van, ez az abszolút igazság. Megpróbálom beleélni magamat az új rendbe, így talán az illúziókra épített képzeletbeli barátságaim sem fognak hiányozni. Dov hátához dörgölőzöm a szerdai edzés után, ő még megvan és a háta is, másra nincs szükségem. A többiek körben ülnek és beszélgetnek, aztán kimennek az előtérbe. A sör lehűlt, a kemény mag hozzálát az iváshoz, arak, vodka, sör vagy bor, minden jó, ami az asztalra kerül, csak érezni ne kelljen. Az edzés közben megszépült és megfiatalodott férfiak összetöppednek, de én már nem látom ezt, mert inkább hazamegyek. Gilad és Joel, nem vagyok kíváncsi rátok többé, legyetek boldogok, talán az üres sörösüvegtől fogjátok megtanulni, hogy a világ üres, én már túlvagyok ezen, és látjátok, innom sem kellett hozzá.

Szombaton elgurulunk a gyerekekkel az Akváriumba egy ismerős család hívására, akik Ramat Ganból ruccantak át Jeruzsálembe. „Minden nap két-háromszor szól a sziréna, iskola viszont csak minden másnap van, lehet, hogy itt maradunk a nagyszülőknél” – fordul hozzám az apuka, közben nézzük a színes bohóchalakat, ők meg minket néznek, ki van kint és ki van bent, ki kinek a foglya? A mi életünkben már nem fog kiderülni.    

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.