A zsidó identitás jövője október 7. után

Október 7-vel új időszámítás kezdődött Izrael történetében. A Hamasz terroristái Gázából izraeli területekre törtek be és brutális vérengzést rendeztek. Katonai bázisokra csaptak le, kibucokban és egy zenei fesztiválon rendeztek elképzelhetetlenül véres öldöklést/lincselést/pogromot. Aznap csődöt mondott az izraeli védelmi rendszer, és ez a csőd egyben azt is jelentette, hogy a Hamasz terroristái a támadás pillanatában már meg is nyerték ezt a háborút – legalábbis lélektani szempontból. Ez akkor is igaz, ha az, amit mi klasszikus háborúnak hívunk, még csak most kezd igazán eldurvulni. A korszakhatár nem a harctéren, hanem a fejekben állt be.

A Hamasz nem katonai értelemben nyert, hisz mai tudásunk szerint néhány napon belül az Izraeli Védelmi Erők (IDF) több száz terroristát likvidált, és ezzel a közvetlen életveszélyt elhárították, most pedig Gázában, az ellenség területén folynak a harcok. Nem kétséges, hogy súlyos áldozatok árán, de Izrael előbb-utóbb katonailag kontrollálni fogja az övezetet (az, hogy politikailag mi fog történni, egy másik kérdés).

A Hamasz bármilyen jól szervezett rajtaütést is hajtott végre, létében nem tudta veszélyeztetni a Zsidó Államot, de az általuk rendezett pogrommal lélekben sebezte meg az izraeli társadalmat.

A rajtaütés ténye, annak szervezettsége, az abban résztvevők nagy száma önmagában is drámai. Ha ehhez hozzávesszük, hogy 1200 zömében civilt gyilkoltak le bestiálisan, és több száz embert raboltak el, akkor teljesen érthető az izraeli társadalom sokkja.

A terror okozta tragédia azonban nagyon mély traumákat elevenített fel. Olyanokat, amelyek nagy nemzeti toposzokkal mennek szembe, és már most kijelenthető, hogy túlmutatnak a jelenleg is zajló társadalmi szintű gyászmunkán. Alapjaiban fogják átrajzolni elsősorban az izraeli identitást, de mély hatással lesznek a zsidó diaszpóra (és talán az Izraelhez mindvégig lojális keresztény közösségek) önképére is. Míg a világ a palesztin–izraeli dimenzióban gondolkodik, nekünk a saját házunk táján kell vizsgálódni.

Ősújország

Ahhoz, hogy megértsük, mi változott október 7-vel, fel kell vázolni az izraeli önkép sarokköveit. Az államfilozófiának tekinthető klasszikus cionizmus tulajdonképpen kezdettől fogva a diaszpórai öntudattal szemben határozta meg önmagát. Ennek lényege, hogy az alávetettség és kitettség helyett, valamint a felvilágosodást követő emancipációs és asszimilációs folyamatokkal szemben a zsidóknak egyenrangú nemzetté kell válniuk. Méghozzá egy saját nemzeti otthonban, amelynek egyetlen adekvát helyszíne a Bibliából ismert Izrael földje lehet. Bár a Szentföldhöz való kötődésnek nagyon mély gyökerei vannak a zsidó hagyományokban, a zsidók zöme, ha nem is volt elégedett a sorsával, az ábrándozáson túl nem igen gondolta komolyan, hogy hátrahagyja a még oly bizonytalan és helyenként veszélyes otthonát. A XIX. század második felétől kevesek gyakorlati döntése volt, hogy a provinciális, meglehetősen szegényes és már akkor is veszélyes Szentföldre költözzenek. Akik viszont így döntöttek, a hétköznapi küszködést kezdettől fogva építkezésként élték meg, és országalapításban gondolkodtak. Minden veszedelem ellenére szisztematikusan és sikeresen alapozták meg a későbbi Zsidó Államot.

A pionírok – avagy a halucok, ahogy őket az izraeliek hívják – nemcsak az államiság kialakításával foglalatoskodtak, de a győztes zsidó mítoszát is megteremtették.

A győztest nem a palesztinokkal szemben kell érteni, ahogy azt sokan ma szeretnék. A győztes országépítő halucok a stetlök (erős zsidó közösséggel bíró diaszpórabeli települések) és gettók szegény, kiszolgáltatott, pogromokkal sújtott, és a judaizmus merevedő szabályaival körülbástyázott, sokszor szektariánus zsidóságával szemben mutattak valós alternatívát. De ugyanígy konkurenciát állítottak az integráció vagy épp az asszimiláció valamely fokán álló, elsősorban nyugati zsidó diaszpóra számára is. A cionisták eleve zsákutcának tartották az utóbbi modellt, mondván, az egyéni önfeladás a közösség önfelszámolása. Szerintük az igazi egyenjogúságot az asszimiláció sem adhatja meg a zsidóknak, mert a külvilág továbbra is zsidóként tartja őket számon. A cionisták szerint a szabadságot csak a saját értékeiken alapuló nemzeti otthon nyújthatja, ahol a zsidók a saját maguk urai. A budapesti születésű Herzl Tivadarhoz köthető, a XIX. század második felében kibontakozó politikai cionizmus kezdetben nem tudott a zsidó világban átütő hatást gyakorolni. Kétezer évnyi keserves diaszpórai lét csak úgy nem adható fel. Ahhoz valami addig elképzelhetetlen dráma és tragikus közös élmény kellett.

Drasztikus változást az I. világháborút követő európai politikai átalakulás nyomán kibontakozó zsidógyűlölet, majd a holokauszt példátlan népirtása hozta el. A cionizmus nem egyszerűen igazolta a létjogosultságát a zsidó világban, de 1948-ban a manifeszt beteljesedett az Izrael Állam létrejöttével. A cionizmus a diaszpórai lét antitéziséből egyszeriben a győztesek ideológiájává avanzsált. Azok ideológiájává, akik országot építettek, vagy ha nem jutottak el a Szentföldre, akkor fegyverrel álltak ellen, de legalábbis időben eszméltek, hogy ne csak egyszerű áldozatok legyenek, ellentétben azzal a 6 millióval, akik az életükkel fizettek, csak mert szimplán zsidónak minősültek.

A holokausztban érintett zsidó diaszpórára ennek megfelelően „tiszteletre méltó” vesztesként tekintettek Izraelben.

Egészen az 1961-es Eichmann-perig egyfajta tabusítás volt a holokauszttal kapcsolatban, a túlélők traumáit és gyászát jobbára elhallgatás és értetlenség kísérte. Van egy mind a mai napig visszatérő kérdés az izraeliek körében, ami úgy szól, hogy „jó, de miért hagytátok, hogy birkaként tereljenek a vágóhídra benneteket?” Ez az érthető értetlenség, illetve a mögötte megbújó tudatlanság és tapintatlanság annak ellenére is mind a mai napig fennmaradt, hogy Izraelben a holokauszt beépült a nemzeti tudatba. Az áldozatokra való megemlékezésen túl a győztesek országa ezt úgy fordította le magának, hogy „soha többé nem történhet meg velünk a soá borzalma”.

Mit jelent ez? Az izraeli mainstream identitás sok tekintetben a diaszpórai, vagy ahogy héberül sokkal kifejezőbben mondják a galuti (jelentése: száműzetés) identitás ellenében határozza meg önmagát. Leegyszerűsítve és sarkítva az ő szemükben

Izraelen kívül élni egyénileg természetesen legitim dolog, de közösségi értelemben minimum értelmetlen. Vagy sokkal inkább vesztes ügy, mivel Izraelen kívül zsidóként nem sok jövőjük van.

Ellentétben Izraellel és az ott élő zsidósággal, amely az élet minden terén egészen példátlan fejlődést mutat fel, és nem utolsó sorban bizonyítottan képes megvédeni önmagát. Izrael Állam arra szerződött a polgáraival, hogy – azok közvetlen és tevőleges közreműködésével – megvédi őket. Ezen túlmenően pedig az a kvázi ajánlata volt a világ zsidóságának, hogy ha odaköltöznek, akkor közvetlenül részesülnek ebben a védelemben. Ha pedig nem tesznek így, az erős, gyarapodó és még az ellenségei szemében is győztesnek tekintett Izrael Állam a tekintélyénél és biztonsági potenciáljánál fogva képes olyan elrettentő erőt felmutatni, ami kvázi „biztosítási kötvényként” kihat a diaszpórában élőkre is. De ha a visszatartó erő valamiért mégsem működne, akkor Izraelnek megvan az ereje és háttere ahhoz, hogy akár tömeges mentőakciókat indítson. (1960-as évektől kelet-európai zsidók szervezett aliája, 1976-os entebbei bravúros túszmentés, 1984-es Mózes-hadművelet, amelyben az etióp zsidókat mentették ki, 1988-tól a szovjet zsidók kivándorlása, vagy a balkáni háborúk során a boszniai, majd a jugoszláviai zsidók kimenekítése). Ez a diadalmas felállás tulajdonképpen a fejekben ma is él, de valójában a 2000-es évektől egyre kevésbé volt utolérhető a gyakorlatban. Ahogy az Izraelből való kivándorlás – a jerida – is ebben az időszakban vált egyéni útkeresésből komplex társadalmi jelenséggé, úgy a diaszpóra felé nyújtott garanciák is elhalványultak. Elég csak arra gondolni, hogy a tavaly eszkalálódott ukrajnai háború esetén már nem történt államilag szervezett, egységes mentőakció – ez az összetartozásélmény már nem adatott meg sem a diaszpóra, sem Izrael új generációinak.

A kiépült és ereje teljében lévő Izrael, ha nem is nyilvánította ki, de a 2000-es évektől az arabokkal folytatott demográfiai verseny megoldását nem az alija fenntartásában látta, hanem – jobb híján – az egyre gyarapodó vallásos szektor népességrobbanásától várta. Míg az államalapítást megelőzően és az azt követő évtizedekben a zsidó diaszpórák anyagi és politikai támogatása életbevágó volt a fiatal zsidó államnak, a 90-es évektől fogva ez egyre kevesebbet nyomott a latban.

Izrael önálló fejlődési pályára állt – egészen elképesztő gazdasági prosperitás, technológiai robbanás, infrastrukturális fejlődés jellemzi azóta is az országot.

A zsidó diaszpóra – talán az észak-amerikai kivételével – érdektelenné vált az izraeliek számára. Az izraeli politikai elit nemhogy nem igényelte már az egyes zsidó diaszpórák politikai közvetítését, de egyre látványosabban átlépett rajtuk. Ez két dologban is megnyilvánult: Egyrészt drasztikusan leépült az az intézményrendszer, amely a diaszpóra zsidóságával fennálló kapcsolatokat erősítette. Másrészt az izraeli politikai elit pragmatikusan kezdett viszonyulni olyan érzékeny témákhoz is, mint az emlékezetpolitika. Elég csak a lengyel és a magyar példára gondolni, ahol a helyi elitek által képviselt, a nemzeti felelősséget devalváló, eltagadó holokausztszemlélettel szemben egyre elnézőbbé vált az izraeli politikai elit. A pillanatnyi diplomáciai, üzleti és biztonsági érdekeket előbbre valónak tartották. A holokauszt emlékezetének kérdése és a helyi zsidó közösségek közérzete ehhez képest árazódott be. Abban, hogy ez így történt, szerepet játszott, hogy az izraeliek egyre kevésbé tudtak és akartak azonosulni a diaszpóra áldozati szerepével és diffúz identitásával. Ők győztesek, amivel nem összeegyeztethető a sérelmekre és a múlt díszleteire épülő áldozati identitás.

Egy mítosz halála

Október 7-én Izrael Állam csődöt mondott, ezt nem e sorok írója állítja, hanem maguk az érintett izraeliek és szakértők, miközben számon kérik a katonai és politikai eliten a példátlan biztonsági fiaskót és az oda vezető utat. Hiába volt október 6-ig és 8. után is a világ talán legütőképesebb biztonsági intézményrendszere Izraelnek, október 7-én reggel fél hétkor elvesztette a legyőzhetetlenség mítoszát. Ezt a mítoszt nem lehet eléggé felülértékelni, mint ahogy a hiányából fakadó veszélyeket sem. A Hamasz nem katonailag nyert aznap, hanem pszichésen mért olyan csapást Izraelre, amely megingatta az állampolgárai bizalmát az állam védelmi képességeiben és a polgárai felé fennálló hűségében. De nem csak ennyi történt.

Már nem egyértelmű a diaszpórának szóló ajánlat sem.

Miért költözzön valaki Izraelbe, ha a Zsidó Állam mégsem képes garantálni polgárai biztonságát a saját otthonaikban?

Már nem olyan egyértelmű a válasz, hogy mi a veszélyesebb: az egyre masszívabb nyugati muszlim közösségek antiszemitizmusa, vagy a közel 80 éve a szőnyeg alá söpört és egyre csak mérgesedő palesztin kérdés, és az abból következő terror Izraelen belül? Ha az izraeli titkosszolgálatok orra előtt Gázából gyilkos pogromot szervezhetnek, akkor a berlini vagy párizsi shwarmás rosszalló tekintete még akár békés alternatíva is lehet.

Ennél is nagyobb baj, hogy nemcsak a zsidókban és Izrael esküdt ellenségei körében dőlt meg legyőzhetetlensége mítosza, hanem azok szemében is, akiket eleddig visszatartott az izraeli politikai (zsidó lobbi) és biztonsági elrettentő erő. Nem olyan biztos már, hogy az ezektől mind ez idáig tartó politikai elitek ellenállnak az „utca hangjának”. Láttuk, hogy Mahacskalában ez hogyan zajlik… És hát, ha Izrael nem elég erős, akkor miért is kellene a nyugati mérsékelt politikának harciasan kikelnie az antiszemita jelenségekkel szemben, vagy épp kiállnia Izrael mellett?

Már nem feltétlenül olyan nagy politikai kockázat az antiszemita szélsőjobbal vagy a harciasan (és hatástalanul) palesztinbarát, anti-izraeli szélsőballal koalícióra lépni…

Kell-e mondani, hogy ennek milyen beláthatatlan következményei lehetnek, amivel szemben a világ zsidósága csak egy erős Izraellel a háta mögött léphetne fel sikeresen.

Nem egyszerűen a legyőzhetetlenség mítosza illant el október 7-én. Azt még helyre lehet valahogy állítani, hisz Izraelnél nagyobb hatalmak is beleszaladtak hasonlóan fájdalmas pofonokba, aztán odacsaptak, ahogy az a birodalmaktól elvárható. Izrael is így tesz, ezt vetíti előre Gáza küszöbön álló elfoglalása. Hatalmi szempontból tehát hamar helyreállítható a világ rendje. A fejekben azonban nem. Az izraeliek közös élménye lett, hogy az élet és halál kérdése nem attól függ, hogy személyesen milyen túlélési képességeik vannak, vagy van-e erős államuk, ami megvédi őket. A terror során a túlélés valójában fatális véletlen, vagy, ha úgy tetszik, isteni csoda – mint a holokauszt során volt.

Az izraeliek bő évszázada „nevelgetik” a győztes zsidó önképét, ami kétségtelenül korrelált a valósággal. A győztes zsidó mítosza október 7-én a szemünk előtt hullott porba, és lett egy pillanat alatt általános érzés nem egyszerűen az áldozati identitás, hanem az örök zsidó áldozati identitás.

Nyolcvan éve nem láttunk halomra ölt zsidó holttesteket,

és az is példátlan, hogy zsidók és/vagy a Zsidó Állam ellen dühös tömegek tiltakozzanak a szabad világ közterületein, amit aztán a média a kiegyensúlyozottság jegyében felerősítsen. Mindez olyan dramatikus sokkhatással volt a világ zsidóságára, ami a kollektív tudat DNS-ében ott lappangó félelmeket azonnal reaktiválta.

Egyéni szinten természetesen teljesen érthető, ha a gyászmunka részeként, a személyes traumák artikulálása általánosan ismert tragédiák felidézésén keresztül történik. Az október 7-i terrorcsapások túlélői, szemtanúi és az áldozatok családtagjai egészen hamar a holokauszttal vontak párhuzamot a történtek nyilvános elbeszélése során. Ez valahol természetes, hisz a Hamasz attakja történelmi volt, a trauma feldolgozáshoz szükséges fogalomkészlet pedig a holokauszt kapcsán minden zsidó számára készen kapott. Ezért lehetett, hogy az egyéni gyászmunka napok alatt organikusan társadalmi jelenséggé transzformálódott.

Megjelentek az olyan grafikák, karikatúrák, mémek, popkulturális alkotások, vagy akár irodalmi igényű szövegek, amelyek nemcsak a Hamaszt azonosították a nácikkal, hanem a terroreseményt a holokauszt folytatásaként interpretálták, illetve ahhoz mérték.

Az október 7-i pogrom áldozatait a holokauszt áldozataiként azonosították, a terror helyszíneit a holokauszt emblematikus helyszíneivel kapcsolták össze. Innen már csak egy lépés volt, hogy az izraeli politikai elit, de akár zsidó intézmények, nemzetközi szervezetek is ezt a gyorsan feléledő narratívát átvegyék és felerősítsék. (A holokauszt ilyetén aktualizálása és egyben óhatatlan devalválása nem példa nélküli. Az Izrael-kritikus propaganda évek óta a palesztinokat tünteti fel koncentrációs táborba zárt áldozatként, és a zsidó katonákat kegyetlen nácikként. De a náci képe akkor is megjelent, amikor a néhai izraeli miniszterelnököt, Jichak Rabint az izraeli szélsőjobb árulással vádolta a szépreményű oslói folyamatban való részvételért.)

Október 19-én Benjamin Netanjahu regnáló izraeli miniszterelnök Rishi Sunak brit miniszterelnökkel közös sajtótájékoztatóján azt mondta, hogy a britek 80 évvel ezelőtt a nácik ellen küzdöttek – most pedig „a Hamasz az új nácik”. Azt, hogy nem egyszerű retorikai eszközről van szó, hanem politikai kommunikációs fordulat tanúi lehetünk, mi sem bizonyítja jobban, mint Izrael ENSZ-nagykövetének október 30-i akciója. Gilad Erdan sárga csillaggal a mellkasán szólalt fel a Biztonsági Tanácsban. Beszédében azt ígérte, mindaddig magán viseli a holokauszt egyik legismertebb szimbólumát, amíg a testület el nem ítéli a Hamasz terrorját.

A gyász egyéni megélése nem igazán képezheti kritika tárgyát. A társadalmi szintű gyászmunkával is a jelenség leírása szintjén van leginkább dolgunk. Azonban a politikai kommunikáció nagyon is kritizálható, és helye van ellenérvek megfogalmazásának, akkor is, ha tudjuk, hogy a politika többé-kevésbé tükrözi a „néplelkületet”, hiszen arra építi üzeneteit.

Az első világos tiltakozást az előbb említett izraeli diplomáciai akció váltotta ki a Jad Vasem elnöke, Dani Dayan részéről: „A sárga csillag a zsidó nép tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát jelképezi. Ma már független államunk és erős hadseregünk van. Mi vagyunk az urai a saját sorsunknak. Ma a hajtókánkra kék-fehér zászlót tűzünk, nem sárga csillagot.” A világ legnagyobb holokauszt múzeumának és archívumának elnöke egyértelműen jelezte, hogy

rendkívül problematikus a holokausztot és az október 7-i tömeggyilkosságot direktben összekapcsolni.

Bár a kiszolgáltatottság érzése közös lehet a holokausztban és az október 7-i pogromban, de ma a Zsidó Állam révén megvan az önvédelmi képessége a zsidóságnak – még akkor is, ha ez a képesség megbicsaklott, és ez ezrek életébe került. Dayan tulajdonképpen a győztesek identitásához való visszatérést javasolja, és óv attól, hogy a diaszpórában oly jól ismert (és sokat kritizált) holokauszt-identitás legyen úrrá az izraeli társadalmon.

A sárga csillag a megbélyegzettségről, a kirekesztettségről szól, a terroristák célja a pusztítás volt fizikailag és lélekben egyaránt. Ez sajnos sikerült is. De valóban fennáll, hogy ez egyenértékű a nácik rémtetteivel? És itt nemcsak az áldozatok számáról van szó, hisz egyetlen emberélet elvesztése is fájdalmas, hanem arról, hogy egy terrorakció, bármennyire is véres, nem ugyanaz a műfaj, mint egy állami elnyomó rezsim évtizedeken át tartó szisztematikus brutalitása. És ez akkor is így van, ha történetesen mind a Hamasznak, mind a náciknak célja volt zsidók meggyilkolása.

Ha ezt továbbgondoljuk, akkor a győztes identitás holokauszt-identitásra váltásának veszélyein túl fel kell vessük, hogy a pogrom és a holokauszt összemosása alkalmas egy másik toposz feladására: innentől kezdve a holokauszt már nem lesz egyedi, bizonyos szempontból történelmen kívüli esemény, amiként arra a közfelfogás szerint lassan 80 éve hivatkozunk. Eddig akkurátusan és jogosan kérte ki magának a zsidó világ, ha más genocídiumokkal összehasonlítva relativizálni próbálták a soát. Még azt is szóvá tették, ha ilyen-olyan népirtásokat mint holokausztokat emlegettek. Most pedig

az izraeli politikai elit a holokausztot mint nem befejezett, hanem folyamatosan zajló jelenséget vetíti elénk, amennyiben a terror elleni küzdelmet a nácik elleni harcként definiálja.

A holokauszt egyediségének ilyetén kivetítése a jelen tragédiáira gyakorlatilag a „soha többé nem történhet meg velünk a soá borzalma” nemzeti (cionista) hitvallás feladása is. Hisz akkor október 7-én mégiscsak megismétlődhetett a megismételhetetlen, vagyis Izrael Állam létezésének alapja vált kérdőjelessé. Könnyen belátható, hogy ez tarthatatlan narratíva, már csak azért is, mert ez nemcsak a cionista eszme feladása, de egyben a holokauszt relativizálása is. Ami zsidó oldalról is ugyanolyan elfogadhatatlan, mint amikor antiszemiták tesznek így.

Új(h)ősország

Október 7. kidomborított egy másik, régebb óta fennálló identitásválságot, ami elsősorban a nyugati zsidó diaszpórákban öltött tömegesen testet. A zsidó hagyományokhoz alig kötődő, a Zsidó Állammal kritikus liberális értelmiség hajlamos volt a holokauszt-identitásából következő együttérzését áttranszformálni az elnyomottakat generálisan „megmentő” identitásra, amiből egyenesen következik a palesztin áldozatiság minden áron való védelmezése is.

Ez a kissé öngyűlölő identitás nem egyszer harcias anticionizmussal párosul, és kritikátlanul viszonyul a palesztin áldozatisági kultúrához.

Ez a fajta toleráns attitűd épp úgy léket kapott október 7-én, amikor „palesztin szabadságharcosok” nőket erőszakoltak meg és gyerekeket fejeztek le, egész családokat irtottak ki, csak mert azok zsidók voltak. A pogromra nem mentség a palesztinok elnyomása, megaláztatása vagy épp a szülőföldjükért folytatott szabadságharcukra. Sokakat persze nem, vagy csak időlegesen zökkentett ki október 7. zsidó tragédiája, és mihelyst lehetett, az áldozathibáztatásba fordultak. Az izraeli válaszcsapásokat genocídiumként interpretálták és a náci népirtásokkal rokonították, nehogy meg kelljen hasonulniuk. Ez természetesen épp úgy holokauszt-relativizálás, mint amikor az izraeli oldalról kezdik el jogfolytonosnak hirdetni a Hamaszt a nácikkal. A meghasonlott cionista és az öngyűlölettől áthatott anticionista identitás-konstrukciókban egyaránt megfigyelhetők a holokauszt-identitás transzformációi és a nácik „reinkarnálása”, mint közös, de ellentétes előjelű narratívák.

Évtizedek kellettek ahhoz, hogy a soát követően a zsidó világ saját régi-új értékeire alapozva valamelyest meghaladja a holokauszt-identitást. Ebben minden létező ellentmondása ellenére a győztes Izraelnek központi szerepe volt. Október 7. óta tudjuk, hogy ez mindössze egy sérülékeny ábránd volt, amit a tömeggyilkos terror összezúzott. Fennáll annak a veszélye, hogy a történtek nyomán a zsidó identitást alapjaiban fogja meghatározni az arab–zsidó konfliktushoz fűződő viszony.

Rendkívül szerencsétlen dolog lenne, ha a palesztinok iránt érzett gyűlölet vagy együttérzés határozná meg a zsidó identitásunkat.

Nem szabad hagyni, hogy a Közel-Kelet évszázados arab–zsidó viszályára építsük az október 7-e utáni formálódó zsidó identitást! Ahhoz, hogy ezt a zsákutcát elkerülhesse a zsidó világ, meg kell haladni mind a diaszpórai, mind a holokauszt, mind a klasszikus cionista identitás-konstrukciókat. Elkerülhetetlen egy új nemzeti narratíva kialakítása, amely nem helyezi szembe az említett identitásokat, viszont ezekhez képest átélhetőbb és befogadhatóbb. A zsidó nemzetet megteremtő politikai cionizmusnak át kell adnia helyét egy új-cionizmusnak, amely a győztesek országát kiterjeszti a diaszpórára, és nem süpped bele az áldozatiság kényelmes státuszába. Mint ahogy nem ellenségekkel szemben határozza meg önmagát, hanem saját évezredes értékeiből és a maga által megteremtett sikereiből indul ki.

Október 7. ugyanis nemcsak a brutális terror miatt fordulópont, ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, kellett az Izraelt belülről feszítő problémák sokasága is. A vitáktól hangos, a gyengeség jeleit mutató ország könnyű prédának tűnhetett. Az új-cionizmusnak új kereteket kell adnia mind az izraeliek közötti együttműködésnek, mind az izraeliek és a diaszpóra közötti szimbiózisnak. Például

szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy bármilyen erős is katonailag Izrael, a tömegpusztító fegyverek korában nemzetbiztonsági kockázat ilyen mértékben egy régióba koncentrálni a zsidókat.

A diaszpóra nem csökevény, évezredes hálózatos felépítése miatt nagyon is stabilan biztosítja a zsidóság fennmaradását. Vagyis ha zsidó nemzetben gondolkodunk, de legalábbis a zsidó nép egészének történelmi léptékű fennmaradását tartjuk szem előtt, akkor a győztes Izrael mellett a diaszpóra megtartóképessége is szempont kell legyen. Ehhez új nemzetképre és az összetartozást jobban kifejező ideológiai alapokra van szükség, és semmiféleképpen sem az áldozati narratíva, a poszt-holokauszt-identitás erősítésére, vagy a közös ellenség gyűlöletére kell alapozni.

Sámson győzelme Gázában

Az október 7-én Izraelben történteket joggal nevezhetjük történelmi tragédiának, ami generációk gondolkodására fogja rányomni a bélyegét Izraelben és a zsidó diaszpórában egyaránt. Azonban nem mindegy, hogy a szörnyű tragédia kapcsán miként változik meg a zsidó világ, ezen belül az izraeliek önképe. A cionizmus ajánlata részben arról szól, hogy Izrael Állam létével meghaladható az örök zsidó sors, és túl lehet lépni 2000 év áldozati szerepén.

A terroristák akkor fognak diadalmaskodni, ha a világ zsidósága visszatér az áldozati identitáshoz és feladja a győztesek identitását, amit leginkább Izrael léte jelenít meg.

Ezért nagyon fontos, hogy a gyász közepette ne ragadtassuk el magunkat, ne a történelmi kataklizmák kézenfekvő párhuzamaival írjuk le a fájdalmunkat, hanem azt önmagában definiáljuk.

Végezetül szeretném megidézni közös kulturális kincsünk egyik közismert alakját, Sámsont. Aki mitikus erejét hajának köszönhette, amitől a legyőzhetetlenség hübrisze lengte őt körül. Mígnem ez az erős ember a filiszteusokkal hadakozva beleszeretett Delilába, aki nem mellesleg az ellenfél törzséből származott. A Delila szépségétől megrészegült Sámson egy este az asszony unszolására elárulta ereje titkát. Delila leitatta őt, majd levágta az alvó ember haját.

Az erejét veszített férfira aztán hajnalban rátámadtak a filiszteusok, akik megvakították és Gázába hurcolták.

Itt aztán Sámson utolsó erejével és nem utolsósorban Isten segedelmével a győzelmüket ünneplőkre döntötte a házat, ami őt is végleg maga alá temette. Mint látjuk, jócskán akad áthallás a bibliai történetben. De mi tudjuk, hogy Sámson ugyan odaveszett, de a zsidó nép azóta is él, és október 7. után is élni fog. Csak nem mindegy, milyen identitással.

---

A Vélemény rovatban megjelenő cikkek nem mindig tükrözik a szerkesztőség álláspontját vagy véleményét.