Jula néni és a kabócák

Jula néni 12 éves volt a holokauszt idején. Kislányként menekült keresztül a nácik által megszállt Ukrajnán. 

Mára 90 éve alaposan összekeveredett a fejében. Boldog évek és poklok, nyugodt, dolgos évek, háborúk, békék. A menekülések, rettegések egy polcra kerültek, és Jula néni nehezen válogatja már szét őket.

– Milyen hangosak itt Izraelben a kabócák!

Kint a rakétariadó szirénái visítanak. Jula nénit az ápolója beterelgeti a biztonsági szobába, de közben megpróbálja neki elmagyarázni, hogy mit hallanak:

– Ezek szirénák. Háború van. Gázából lövik ránk a rakétákat. Azért szólnak a szirénák. Szirénák, nem kabócák.

– Háború? – kérdez vissza Jula néni. 

A riadónak vége. Csend lesz. 

– Háború!

Jula néni elkezdi keresni a cipőjét. Felhúzza. Tőle szokatlan gyorsasággal eljut a járókeretével az ajtóig és már kinn is van a lépcsőházban. Az ápoló itt éri utol. 

– Hova mész, Jula néni? – próbálja finoman visszatartani, de Jula szinte félrelöki. 

– Háború van! Jönnek a fasiszták – és araszol tovább a lépcsőház utcára nyíló ajtaja felé. 

Az ápolója megrémül, érzi, hogy csak erőszakkal tudná visszatartani. Szerencsére Jula néni fia felveszi a telefont. 

– Már a parkoló végénél járunk, azt mondogatja, hogy háború van, menekülni kell, mert jönnek a fasiszták. És szinte fut…

A fia két sarokra lakik, hamar odaér. Először a metapelettel konzultál. 

– Csak annyit mondtam neki, hogy nem a kabócákat halljuk, hanem a szirénákat, mert háború van. Erre elindult és nem tudtam megállítani…

De a fiának sikerül.

– Mama, nincs háború. Hova menekülnél? Biztonságos otthonod van. Ez Izrael, Askelon. Emlékszel? Itt toltad a babakocsimat. Izrael!

Jula néni láthatóan összezavarodik. 

– Vigyetek haza!

Amint beérnek a házba, a rakétariadó újra megszólal. Egyenesen a biztonsági szobába mennek. A becsukott acélajtón, acélablakon át is hallják a szirénát. 

– Kabócák – mondja a fia.

– Elég hangosak…