Semmi

Nem tudom, hogy 2188 éve milyenek lehettek a háborús hétköznapok. 

Most olyanok, mint a semmi. A semmi, ami egy szürke gömböc, ami mindent bekebelezik.

A napok egyformák. Mintha indigóval készültek volna. Hol eső esik, hol rakéta. Belesimul ez is a hétköznapokba. 

Pont mint a Jeruzsálem sugárúton a túszok leázott plakátjai. Félbemaradt arcok néznek rám a buszmegállóban. Félbemaradt életek. 

Október 7-én mindannyiunk élete félbemaradt. Még nem tudjuk, lesz-e folytatás.

A boltokból már eltűntek a katonáknak szánt ajándékok kosarai. Vajon kapnak-e még Bambát és van-e elég fogkrémük? Küld-e még nekik bárki dezodort és akciós Milkát, meg alsónadrágot és bugyit, zoknit? 

Az utcavégi kis park fényév távolságra van. Szinte észre sem vettük, hogy a játszótér egyik sarkába egyik napról a másikra miklátot telepített az önkormányzat. Csinos fehér kis kocka. Tegnap óta közepesen ronda, ámde annál nacionalistább graffiti díszíti – katona fiú és katona lány tiszteleg a Dávid csillagba olvadó tfilint viselő galambnak a naplementében. Bent délutánonként tinédzserek merednek társas magányukban a telefonjaik kijelzőjére. 

Kisfiúk hatalmas vízipuskákkal járőröznek. Ne tessék aggódni – mondja a hatéves forma szemüveges szöszke gyerek a padon ülő idős néninek –, innen nem rabol el senkit a gonosz humusz! Hamasz – javítja ki a feje búbjáig terepszínűbe öltözött társa –, Hamasz, nem humusz. A szöszke megtörhetetlen komolysággal rándítja meg a vállát – mindegy, akkor is megállítjuk.

Szabadnapos tartalékos apuka hintázik a lányaival. Gépfegyver a hátán. Ahogy a csillogós felsőbe bújt lánynak, a szakadt pólót viselő ötvenes fickónak, a melegítős lányoknak és a papucsos fiúnak is a vonaton. 

Mi meg csak ülünk a szürke magányban a ramat gani lakásban, a hetedik emelet elefántcsonttornyából szemlélve a világot.

Pontosan olyan távoli minden, amilyennek látszik.

Légüres térben bolyongó lelkek vagyunk hangzatos jelszavak mögé bújva. 

„Együtt” – üvölti a rádió, a tévé, az óriáskivetítőkön a felirat, a vasúti szerelvényen a matrica, az autóbusz kijelzője, a zöldségesnél az ártáblák.

Együtt ültünk lélegzetvisszafojtva a tévék előtt két hete, amikor vártuk haza az első túszokat.

Együtt dobbant a szívünk, amikor a kilencéves Oded először ölelhette meg újra a családját.

Együtt sírtunk, amikor a fotós kollégám, Roee Idan négyéves lánya, Abigél hazatért és almalevet kért. 

Együtt aggódunk.

Együtt dühöngünk, hogy a Bibas család még fogságban, és együtt akarjuk hinni, hogy még mind a négyen életben vannak. 

Együtt. Mindenki egyedül a saját buborékjában.

Hatvankét napja várjuk a csodát. Hatvankét napja, hogy megállt az idő, és a semmi, ami jött, megevett mindent, ami volt.

Ma este meggyújtjuk az első gyertyát imádott nagyanyám picike hanukiáján. 

Lesz latkesz és kerül fánk is az asztalra. Nesz gadol haja po, mondjuk majd, és várjuk, hogy megint csoda legyen.