Bukfenc

Homokalagút a tengerparton
Fotó: Forbát Dia

A művelődési ház termében a tizenkét gyerekbe egyszerre bújik bele a kisördög hétfő délután. Egyikük, a vállig érő hajú csendes kislány, aki hét-nyolc éves lehet, óra közben abbahagyja a gyakorlást és megáll velem szemben a tatamin: „ma jaazru ha-gilgulim neged mehabble Hamasz?” – kérdezi. Mire jók a gurulások a Hamasz terroristái ellen? Nehéz válaszolni. „Ide nézz”. Mutatom neki, hogy mit csináljon, és mondom is: „előre nyújtott karral állj egyenes háttal, guggolj le és gurulj hátra úgy, hogy a fejed ne érintse a tatamit, aztán a karjaiddal fékezd le két oldalon a lendületedet”. „Guruljak rá a terroristákra?” – kérdezi tovább kitartóan. Aki harcművészetet tanul, megtanul a testében és a pillanatban lenni. Ez a kislány mindkettőre képes tanulás nélkül is, mert még gyerek. „Innen messze vannak a Hamasz terroristái, viszont ha megtanulsz jól esni, nyertél” – mondom neki. A küzdősport az élethez kell; a terroristák ellen elég a gyors reflex és a jó futócipő, ha szerencsénk van.

Szerelmes vagyok és december van: a „Love actually” című film jár az eszemben, amit már régen láttam. Nem jut eszembe, hogy melyik szereplő mondja ki a filmben: karácsonykor vége a hazudozásnak, „at Christmas you tell the truth” – vagy valami ilyesmi. Ezek az angolok milyen szerencsések! Úgy emlékszem, hogy Magyarországon nem az igazmondás, inkább a stresszevés ünnepe volt mindig is a karácsony. Az Izraelben élés egyik nagy előnye, hogy nincs karácsony, a hátránya viszont, hogy az igazság pillanatát a háború hozza el, ami szintén menetrendszerűen megérkezik, ha nem is naptárhoz kötve, de a politika széljárásának üteme szerint. Mióta háború van, letisztultak a dolgok, ki kivel van, ki mit akar és mit nem akar, fekete-fehérek lettünk, mint a sakktáblán a bábuk. És pont mint a sakkban, hullanak a parasztok, aztán szép sorban a tisztek és a királynő is, csak a király marad a végére az üres táblán, alattvalók nélkül, de akkor már minden mindegy, le lehet nyugodni, az ország elveszett, matt.

„Ha nem lesz Hamasz, Izrael sem lesz” – mondogatom, mint a mantrát, de nem hallatszódik el a tel-aviv-i “gödörig” (“bor“), az IDF főhadiszállásáig, ahol a döntéseket hozzák. A „bort” szintén „human shield” veszi körbe, a lüktető nagyváros maga, épp mint a Hamaszt az iskolák és kórházak, de érdekes módon ez senkinek sem szúr szemet. Az vigasztal, hogy talán leállna a vérszivattyú, ha a Hamasz CEO-ját, Sinwart végre leütnék a sakktábláról. Kedden délelőtt a Tchernichovsky út két oldalán izraeli zászlós embereket látok, innen, ebből az utcából indul a halottas menet a Har Herzlre, a katonai temetőbe. Vajon hányadik katonát temetik a mi városrészünkből? Már nem számolom, hány katona esett el a szárazföldi hadműveletek kezdete óta, legfeljebb mint Nadav a tűzoltókat a Tesz-Vesz-Városban: egy, kettő, három, sok. Nagyon sok.

„Mikor fürödtél utoljára?” – kérdezem szerda este Nadavot, mielőtt a dojóba indulok, ahová visszatértem három hét szünet után. „Holnap” – feleli, jól van, akkor ezzel is előrébb vagyunk, átugorhatjuk a fürdést; jöhet egyenesen a fogmosás és a mesélés, hogy biztosan odaérjek az edzés első órájára, amit én tartok. Kivontam magam a forgalomból egy időre a dojóban, erre bezzeg rögtön észrevették, hogy létezem. Joel telefonja meglepetés volt tegnap reggel, zavartan nevetgélt a vonal másik végén vezetés közben, „ma ha-maccav??”, mizu, volt mit mesélnem neki, aztán megérkezett valahová, és elköszöntünk egymástól. A nyolc perces beszélgetés három napra elegendő üzemanyagot adott, hogy folytatni tudjam az életet, hegynek föl, hegynek le.

- Hirdetés -

Tavaszi szél lengeti az oszlopokra tett zászlókat, egységben az ország, végtelenített Jom ha-acmautban élünk, és épp mint a koronának, ennek sem látszik a vége. Viszont a jeruzsálemi parkokban bezárták az óvóhelyeket, hátha ez jót jelent. Nyitott ablakkal autózom Kiryat Yovel felé csütörtök délután, amikor egy kisteherautó vág elém. Akkora sebességgel jön hátulról, hogy nem is veszem észre a visszapillantó tükörben. Aztán újra sávot vált, odagurulok mellé a pirosnál és felnézek a vezetőfülkébe. A sofőr bútorszállító arab legény, a fiam lehetne. Méregetjük egymást, ezt hogy gondoltad? – kérdezem a tekintetemmel, ő meg csak bólogat, mintha azt mondaná, ilyen az élet. Volna közös nyelvünk, a héber, de csak kiabálni tudnánk egymással, azt meg minek, végülis igazán nem történt semmi, csak a szokásos: az győzött, aki erősebben nyomta a gázt, és akinek nagyobb az autója, amin még ponyva is van „Mose bútorszállító” felirattal vagy valami ilyesmi, nem emlékszem.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.