Az új iroda lámpái alatt ülök és azon filózom, hogy vajon eleredt-e már az eső. Csak akkor fogom megtudni, ha felállok végre az asztalomtól és átsétálok Ahava irodájához, ahol van ablak, így ő lőrésszerű nyílásokon keresztül látja, hogy milyen kint az időjárás: ez a bónusz a csoportvezetői beosztáshoz. Munkahelyi kollektívánk szerencséjére Ahava nyitott ajtó mellett dolgozik, csak be kell kukkantani az ajtaján, hogy lássuk a külvilágot. „Már csak a varrógépek hiányoznak” – mondták a kollégák az új, open-space irodában töltött első nap után. Hosszú hodályban ülünk, amit én csirkekeltetőnek hívok, lul, amelynek ablaktalan terében ki-ki ül a maga helyén és számolja a perceket, mikor indulhat már haza. A kapitalista munkaszervezés csodája: a dolgozó az irodában ülve elveszíti a kapcsolatát a kinti világgal és felborul az időérzéke, épp mint a bevásárlóközpontokban. Csak nehogy rájöjjön, hogy a munkanap és vele az élete véget fog érni egyszer. Dolgozzon szépen a számára kijelölt dobozban, és ha elhullik menet közben, legfeljebb felváltja egy másik, fényesebb szőrű csirke.
Kár, hogy nem a Google-nál vagy Japánban dolgozom, ezen a munkahelyen sem a megbízók sem a tervezők nem gondoltak a dolgozók testmozgására. De rajtam nem fognak ki. Lépcsőzöm le-fel, fel-le napjában többször is, mint a mérgezett egér. Hanukka van, gyerekek és unokák népesítik be az irodát, amit mégsem hívnak családbarátnak, hiszen Izraelben voltaképpen egy nagy család vagyunk mindannyian, a munkahelyen és azon kívül is. Addig tart az örömöm, míg a héten véletlenül bezárom magamat a lépcsőházba, mert elfelejtettem magamra csippenteni a dolgozói kártyámat, ami nélkül nem tudom kinyitni az ajtót. Ki gondolta volna, hogy befelé lehet menni egy ajtón kártya nélkül, de kifelé már nem. A lépcsőház foglyaként állok és várom a kollégát, aki kártyával indult a nagyvilágba, fel vagy le egy emeletet, hiszen két emeletért már beszállna a liftbe. Nem jön senki, úgy látszik, hogy mindenki hazament már fánkot enni, egyedül a saját szuszogásom töri meg a lépcsőház csöndjét, ezért elindulok újra lefelé a földszintre, ahol valaki betett egy felmosórongyot, hogy ne tudjon bezáródni az ajtó. A liftre várok a földszinten pár percet, beszállok, de a lift sajnos levisz a parkolóba, és csak utána indul fölfelé egyesével megmászva az emeleteket, mint a maalit sabbat, ami minden emeleten megáll, akkor is, ha nem száll be vagy ki senki. Jó nagy túra volt, de nem baj, addig is telik az idő.
Munka közben is Noamra gondolok, bár egyelőre szokatlan arra gondolnom, hogy már megint gondolok valakire. A munkahelyi szerelem egyetlen lehetséges kifutása a munkakeresés, ezért jobb az érzelmeket féken tartani. Dror is egyetért velem este a konyhában. „Rájöttem, miért gondolok állandóan a férfiakra” – mondom neki vacsora közben, amit szokás szerint egyedül költök el az asztalnál, a gyerekek szerteszét, Dror pedig már evett, nélkülem. „Na miért?” – sóhajtja Dror, látom rajta, hogy már megjegyezte az új nevet, amit mellékesen dobtam be a beszélgetésbe, mint egy követ a tóba, aminek még nem ültek el a hullámai egészen. „Erőt ad. Máskülönben hogyan bírnám ezt az életet?” „Minek ugrálsz annyit? Három ember helyett dolgozol”, hát ez csak részben igaz, ha Dror látná, mi folyik az irodában, nem így beszélne. Közben összeszámoljuk, hány pasim van, kettő a dojóból, egy a suliból, egy a shunából, melléjük befér még ez a Noam is, akiről nem sokat tudok, és akivel eddig háromszor beszéltem összesen. Négy emelettel alattam dolgozik, már csak ezért is jó választás: ha eszembe jut, lesétálok az emeletére, majd föl vissza az irodába, ami jót tesz a vércukorszintnek.
A Mea Shearimba cipelem a gyerekeket Hanukka negyedik napján gyertyagyújtást nézni, ahol a kapualjakban és az utcákon álló hanukkiák hirdetik a fény csodáját. „Beiratunk jesivába, és akkor nem kell bevonulnod” – mondom Rafinak, aki azonnal visszamorog, hogy ő márpedig katona lesz. Ezt a harcot már elvesztettem a nyolc éves determinált gyerekemmel szemben. Csak kinője egyszer a frusztációt, hogy bolond magyar anyától született, aki partvonalról nézi az izraeli valóságot, de látni nem látja, mert majd húsz év után sem érti, hogy mi jár az emberek fejében.
