„Van hajszárítód?” – kérdezi Dror egyik este. „A szárítógépen van, mire kell?” „Most olvastam, hogy meg lehet vele melegíteni az ágyat lefekvés előtt”, aha, ez megint valami TikTok-bölcsesség lehet. Dror újabban nyolckor megy aludni és hajnalban kel, jó időben, hogy még találjon parkolóhelyet a piac mellett. A friss zöldségeket aztán kiteszi az asztalra, mint valami zsákmányt. Este nyolckor még nem tudok bebújni mellé az ágyba, hogy megmelegítsem, így hát marad a hajszárító. Én melegvizes palackkal alszom el, három órával később. Szerelmi életet nap közben élünk, a munkahelyről ellopott órákban, mint a szeretők. Nekem a szeretőm is te vagy, mondom neki, legyen büszke magára.
A lakás romokban, hát szeretkezzünk a romokon, Drornak nincs kedve takarítani az egyetlen szabadnapján. Aztán, ha már nem lehet bírni a káoszt, jön a seprő, ami mindent kiseper, óvodai rajzokat és alkotásokat, amelyek észrevétlenül kúsznak be a lakásba, Nadav életének melléktermékeit, amiket mindig megcsodálok, ha figyel, de ha ő nincs a közelben, mennek mind a kukába. Rafi kevesebb szemetet hoz haza, mert az iskolában a tanárok gondosan összegyűjtik az alkotásokat, hogy aztán év végén ömlesztve adják haza a papírmunkát, ami ugyancsak a szemétben végzi legkésőbb szeptemberben, az új tanév kezdetén.
„Elég nagy a rakás, de kicsi a lakás” – énekelték Mézgáék, az egyetlen magyar igazság, ami a jeruzsálemi lakáshelyzetre is tökéletesen áll, ahol a lakások kicsik, a családok viszont nagyok. Az ablakomra kiül a pára reggelre, nappal szellőztetek, hogy a pára ne szüljön penészt. Pesten miért nem ébredtem vizes ablakra reggelente? És miért nem tudtam, milyen szerencsés vagyok, hogy száraz, gázfűtéses lakásokban élhetek?
Az iskolai fogadóórán hárman ülünk a tanárnővel szemben, Dror, Rafi és én. „Hogy érzed magad az iskolában?” – kérdezi a tanárnő Rafitól a beszélgetés elején. Rafi elnéz oldalra, morog valamit maga elé, aztán erőt vesz magán és válaszol: „kef ba-kita”, jó az osztályban. Miután ezen túl vagyunk, a tanárnő értékeli Rafi teljesítményét, őt is bevonva a beszélgetésbe, nehogy úgy érezze a gyerek, hogy a feje fölött diskurálunk róla. Negyed óra után elköszönünk, több haszna lett volna, ha ehelyett otthon szerelmeskedünk Drorral, de ma ez elmarad. A tanóráknak délután kettőkor vége, a hatodikosok kitesznek két asztalt az iskola udvarára és cukrokat árulnak: évzáró bulira gyűjtik a pénzt. Két perc alatt óriási hangyabollyá változik az udvar, száznál is több gyerek tülekszik egyszerre az asztalhoz, Rafinak a feje búbja sem látszik ki a tömegből, remélem, túléli. Öt perc és boldogan jön a krembójával és a cukraival. Sosem értettem, hogy az elfogyasztott cukormennyiség ellenére hogyan maradnak soványak az izraeli gyerekek, két dundi fiút látok összesen, őket is inkább erősnek mondanám és nem kövérnek. Közben megérkezik a busz, ami a Har Giló-i gyerekeket gyűjtené be, a sofőr kiszáll és az utcáról kiabálja befelé a kerítésen: „Har Gilo, Har Gilo”, de a gyerekek csak nem jönnek, a csoki fontosabb.
Szegfűszegeket tűzök körbe-körbe egy narancsba, ennyi maradt nekem a karácsonyból, és a mézeskalács, amit Tali konyhájában sütünk meg a gyerekekkel, mert a sütőnk még mindig rossz. Idén terveztük a költözést, mielőtt elkezdődik az építkezés, de Dror szerint a tervezett emeletráépítést elfelejthetjük a háború miatt. Az arab munkások nélkül leáll az építőipar, ezért szerencsénkre a következő évekre elmúlt a költözés fenyegetése a fejünk fölül, lecserélhetjük a tulaj régi sütőjét újra.
Addig is „be-jahad nenacceah”, együtt győzni fogunk, a többiek biztos, de hogy én hol és kit tudnék legyőzni, nem tudom. Péntek reggel Dovval és Joellal utazom a tel-avivi dojóba. Én vezetek és különösen figyelek, hogy betartsam a 110-es sebességhatárt az autópályán, biztos ami biztos. Defenzív vezetés izraeli módra, lassan váltok sávot, nehogy egy jobbról előző autós elkaszáljon. Három óra edzés után indulunk haza kettesben Joellal, Dov a lányánál marad. Sokáig velem marad majd ez az utazás – gondolom vezetés közben –, szól a zene a rádióból, Joel mesél erről-arról, a kis történetekből összeáll a komoly, megállapodott negyvenes családapa képe, aki hálát ad azért, amije van, mondja ő; és nem keresi a bajt, főleg nem egy nő képében, gondolom hozzá én. Valamit viszont keres, és rajtam keresztül találja meg, de ezt még nem látja tisztán, így kimondani sem tudja. Hát majd beszélek én: „a terápiában kiteszem a dolgaimat az asztalra, és ettől más formát kapnak, változnak, elmúlnak a negatív gondolatok, talán próbáld ki egyszer”, „nem tervezek ilyesmit”, én elterelem a szót és Orenről beszélek neki, aki nem maradt velem kapcsolatban, pedig azt hittem, hogy barátok vagyunk. „Örülök, hogy mi viszont tudunk még beszélni, te meg én” – mondom Joelnak, „annak ellenére is, ami a parkban történt, ugye az már sok volt, mondd meg légyszí’, tudod, a határokkal bajban vagyok”, hosszú csend, Joel nem válaszol, miért nem, akkor ez most megint sok volt neki, mi lesz így.
A legjobbkor köszönt be az új év, hozzon kevesebb halált és több életet.
