Prof. Eva Illouz (a jeruzsálemi Héber Egyetem és a párizsi Haladó Társadalomtudományi Tanulmányok szociológia professzora) egy zseniális cikkben összekapcsolja az Izraelt kívülről és belülről érő fenyegetéseket annak megértésével, hogy valós egzisztenciális fenyegetésnek vagyunk kitéve.
A külső megfigyelők nem érthetik azt a komoly válságot, amelyen Izrael mostanában keresztülmegy. Nem érthetik meg, mert semmihez sem hasonlítható, amit ismernek. Az országok megváltoztathatják nevüket (ahogy Rodézia Zimbabwévá vált), vagy politikai rendszerüket (ahogy az orosz cárt 1917-ben lenini forradalmárok váltották fel, 1973-ban katonai puccs váltotta fel a rendszert Chilében, vagy ahogy a Szovjetunió 1989-ben összeomlott). Az ilyen változások nyugtalanítóak lehetnek, de ritkán fenyegetik az érintett országok létét. Ami itt történik, az egészen más: Izrael sokrétű, belső és külső egzisztenciális fenyegetésekkel néz szembe, amelyek államként való létét veszélyeztetik.
Katonai és biztonsági fenyegetések
Az első egzisztenciális fenyegetés, amellyel Izraelnek szembe kell néznie, egy katonai és biztonsági veszély legalább hat irányból (Hezbollah, Hamasz, palesztinok Ciszjordániában, huszik Jemenben, Irán és Szíria). Izrael ellenségeinek köre nemcsak számszerűen bővült, de ma már szervezettebbek is, mint korábban, hiszen Irán, Oroszország és Kína támogatását élvezik, akiknek célja általában a nyugati világ, de különösen Izrael destabilizálása.
Az a tény, hogy Izrael regionális hatalom, amely továbbra is profitál a gyengülő USA támogatásából, és gyarmati ellenőrzése alatt tartja a palesztinokat a területeken, nem mond ellent annak, hogy Izrael síita és szunnita ellenségei sokkal jobb stratégákká váltak, és elszántak – jobban, mint valaha – ártani neki, és ha lehetséges, teljesen elpusztítani.
Egyetlen ország sem venné félvállról szomszédai azon szándékát, hogy népirtást kövessen el lakosai ellen.
Belső politikai válság
Messiási, hatalomra éhes zsidó csoport a Kneszetben
A második egzisztenciális fenyegetés belső fenyegetés, és nem kevésbé ijesztő. Ez is, az első fenyegetéshez hasonlóan, számos frontot foglal magában: a Kneszet több tucat tagja egy nagy, messiási, hatalomra éhes zsidó csoportot képvisel, amely a palesztinok kitelepítésén fáradozik és az izraeli polgárokra zsidó felsőbbrendűséget hirdető rendszert kényszerít. A Kneszet ezen tagjai árulónak tekintik az államalapító úttörők gyermekeit, és megpróbálják átvenni az irányítást a hatalmi központok felett, hogy zavartalanul hajtsanak végre puccsot, miközben lerombolják az izraeli demokráciát. Néhányan már a múltban bebizonyították, hogy nagyon is jól tudják, hogyan lehet erőszakot alkalmazni politikai céljaik elérése érdekében. Ezt bizonyítja az a híres videó is, amelyen Itamar Ben-Gvir (jelenleg belbiztonsági miniszter) látható néhány hónappal Yitzhak Rabin meggyilkolása előtt, kezében a miniszterelnök autójának emblémájával, és azt mondja: „Ahogy elértük ezt a jelvényt, elérhetjük Rabint is.”
Az ultraortodox lakosság és kiváltságaik
A második belső front az ultraortodox lakosság, amely rohamosan növekszik, és feudális jellegű kiváltságokat élvez: szabad akaratukból döntenek úgy, hogy nem dolgoznak, mégis az adófizetők által finanszírozott juttatásokban részesülnek; nem szolgálnak a hadseregben; politikai pártjaik hivatalosan kizárják a nőket – és mindezt a törvény égisze alatt.
Az ultraortodox lakosság nemcsak olyan kiváltságokat élvez, amelyeknek a világon sehol máshol nincs párja, hanem vezetői és képviselői gyakran hirdetik tévhitüket, miszerint imáik a legfőbb fegyver, amely biztonságot nyújt az őket finanszírozó világiaknak.
Az ultraortodox lakosság többsége ellenzi a demokráciát, és az erőforrások kiaknázása kényelmes eszközének tekinti azt, ami a messiáshívők szövetségesévé teszi őket.
Ez a két csoport a jelenlegi kormánykoalíció pillérei, melyek komoly költségvetési forrásokat követelnek (és kapnak) azon polgárok rovására, akiknek a helyzet miatt égetően szükségük van ezekre a forrásokra – például a délen otthonaikból kitelepített családok, akiket traumatizáltak az ellenük elkövetett mészárlások. Mindkét csoport legszívesebben teokratikus államban élne, emiatt rivalizálnak és ellenségeskednek az izraeli demokráciapárti táborral.
Bibisták és a vezető imádása
A belső politikai veszély utolsó frontja a „bibisták”. A bibizmus egy jobboldali doktrína, amelynek középpontjában egy ember imádása áll. Ahogy az a történelem során sokszor megtörtént (Lenin vagy Mussolini jó példa erre), tömegeket képes megbabonázni egy olyan politikai vezető, aki nem veszi figyelembe az ő érdekeiket, nem hajlandók meglátni önzőségét, és figyelmen kívül hagyják azt a képességét, hogy országukat a szakadékba sodorhatja.
Benjamin Netanjahu gonoszsága most mindenki számára nyilvánvaló: a puccs megindításakor (és még jóval azelőtt) átvette az állami intézményeket, és alárendelte azokat politikai és személyes érdekeinek.
Figyelmen kívül hagyta a biztonsági intézmények vezetőinek figyelmeztetéseit, és folytatta a puccsot, noha az mély megosztottságot és törést okozott Izraelben, és közvetlen veszélyt jelentett annak biztonságára.
Még csak nem is vállalta a felelősséget politikája és vezetése szörnyű következményeiért, azaz az október 7-i mészárlásért.
Nem nyújtott vigaszt vagy alapvető emberi melegséget a mészárlás áldozatainak és családjaiknak. Továbbra is vádaskodik, uszít és megoszt egy olyan háború közepette, amelyben nap mint nap katonák halnak meg, és több mint 100 ezer izraeli nem térhet vissza otthonába. Nem hajlandó kirúgni kormányából a szélsőséges és rasszista minisztereket, Ben-Gvirt és Bezalel Smotrichot, ezzel rontva Izrael státuszát a nemzetközi színtéren, miközben nemzetközi bíróságok előtti pereknek teszi ki.
Netanjahu szektavezérre emlékeztető módon viselkedik, aki kész mindenkit feláldozni saját javára.
A társadalmi struktúra összeomlása és kormányzati kudarcok
Az Izraelre leselkedő harmadik fenyegetést a legnehezebb leírni. Az izraeliek a „fiaskó” (מחדל) szót használják, hogy leírják az október 7-i hírszerzési kudarcot, a hadsereg kudarcát a déli települések védelmében, valamint azt a hosszú és gyötrelmes időt a Hamasz-támadás kezdetétől, amíg a hadsereg észhez tért és cselekedni kezdett. Ám ez a „fiaskó” szó egy konkrét hiba leírására alkalmas, amelyet egy olyan bizottság vizsgálhat ki, amelyet azzal az egyértelmű céllal hoztak létre, hogy bizonyos személyeket konkrétan felelősségre vonjon. Ami három hónappal ezelőtt történt, az nem „fiaskó” volt. Ez nem botlás vagy háborús hiba, mint ahogy az a jom kippuri háborúban történt. Ami október 7-én és utána történt, azt általános rendszerösszeomlásnak nevezem. Ez az egész társadalmi struktúra szétesése volt.
Hol kezdődik egy ilyen összeomlás? Talán ott, hogy Netanjahu figyelmen kívül hagyta a kapott figyelmeztetéseket; talán a férfi parancsnokok arrogáns nemtörődömségével a női katonák közelgő támadásra vonatkozó figyelmeztetéseit illetően (miért kellene a parancsnokoknak aggódniuk, mikor maga az állam vezetője sem aggódik?). Aztán ott folytatódott, hogy a telepesek élveztek elsőbbséget és védelmet a déli frontról Ciszjordániába átirányított zászlóaljaknál, melyek a gázai határ áttörésekor hiányoztak onnan. A riasztó zűrzavarral folytatódott a kialakult rendkívüli helyzetre egyáltalán nem felkészült hadseregben: a déli településekre eljutni igyekvő katonáknak nem volt sem cselekvési terve, sem központi irányítása, a közösségi oldalak segítségével kellett megtalálniuk útjukat a csataterekre.
Az összeomlás abban csúcsosodott ki, hogy az állam képtelen volt bármilyen segítséget vagy útmutatást nyújtani a családoknak, akik nemcsak traumáktól szenvednek, hanem otthonaikból is ki kellett költözniük.
Ez nem „fiaskó”, hanem a teljes érték- és szakmai rendszer összeomlása. A kudarcok hatóköre olyan kiterjedt és mély, hogy egy láthatatlan folyamatról árulkodik, amely korábban ment végbe az izraeli társadalomban: a normák, a szakmai etika és a közigazgatás alapvető alkotmányos értékeinek összeomlásáról.
Több évtizedes Likud-uralom után az állami intézményeket olyan emberek irányítják, akik még a „középszerű” címet sem érdemlik meg. Kevés szakmai felkészültség, ha egyáltalán van, a közjó iránti csekély érdeklődés, ha egyáltalán, kapzsiság és hatalomrablás jellemzi őket. A Likud-kormány a legtöbb állami intézményt és a társadalom egy részét ezekkel az aljas jellemvonásokkal „oltotta be”: a professzionalizmus hiánya, a cimborák előnyben részesítése, és mindenekelőtt a közérdek iránti nemtörődömség. Mindezek a felső vezetésben kezdődnek.
Populista vezetés és összetett izraeli problémák
Mint minden populista vezető szerte a világon, Netanjahu is központi intézményekbe nevezte ki haverjait, és az állam intézményeit úgy alakította ki, hogy személyes érdekeit szolgálják.
Netanjahu valószínűleg semmivel sem rosszabb, mint Orbán Viktor, Donald Trump vagy Jair Bolsonaro, de mégis több fontos szempontban különbözik tőlük.
Sokkal tovább kormányozta hazáját, mint ők, ezért nagyobb maradandó károkat okozott és okoz az állam intézményeiben. Ráadásul Izrael geopolitikai elhelyezkedése nem hasonlít Magyarországéhoz, az USA-éhoz vagy Brazíliáéhoz: ezekben az országokban egy rossz, populista, hanyag és önző vezető rossz az országnak, de nem fenyegeti a létét. Izraelben viszont – amint azt október 7-én láttuk – az ilyen horderejű rossz vezetés a halált jelenti.
Ez a katasztrofális vezetési stílus nyilvánvaló Izrael gázai háborújában. Izrael fellépésében nehéz felismerni egy zseniális manővert vagy egy világos stratégiai célt. Ehelyett a palesztin otthonok és infrastruktúra lerombolását, valamint sok emberélet elvesztését látjuk, amit a teljes lakosság kiirtására irányuló felszólítások kísérnek. A palesztinoknak nem lesznek házaik, ahová visszatérhetnének. Izrael alagutakat és fegyverraktárakat tárt fel, Hamasz terroristák ezreit ölte meg, és jelentősen csökkentette az Izraelre kilőtt rakétatüzet, de ezen eredmények mellett rengeteg palesztin állampolgár is meghalt, vagy elhagyták otthonaikat, és közülük több százezren vannak kitéve éhezésnek. Úgy tűnik, hogy ezt a háborút nem az alapos gondolkodás irányítja, ezért a külső szemlélők elhamarkodottnak és oktalannak tartják.
A háború olyan módon gyengíti Izrael pozícióját a nemzetközi színtéren, amit itt még nem fogtunk fel teljesen.
Már most is árt az izraeli gazdaságnak, mert a fronton harcoló cégtulajdonosok közül sokan kénytelenek egyedül megbirkózni gazdasági veszteségeivel. Túl sok katonát öltek meg és ölnek meg minden nap; túl sok elrabolt még nem tért vissza, és a háború napról napra egyre több civilt nyomaszt és ábrándít ki. Ami pedig a bűnök bűne, és talán mindennél jobban rontja Izrael polgárainak morálját, az a szégyenletes látvány, ahogy a kormány miniszterei mindenfelé sárral dobálóznak.
Ez a három front – a katonai fenyegetés kívülről, a politikai fenyegetés belülről és a teljes társadalmi struktúra összeomlása – különállónak tűnhet egymástól. De valójában ezek mélyen összefonódnak, és együtt súlyos egzisztenciális veszélyt jelentenek Izrael számára.
A gázai háború és az izraeli megosztottság
Yahya Sinwar, a Hamasz vezetője egy zseniális gyilkos pszichopata. Ő és az irániak egy dolgot megértenek, amit az izraeliek nem teljesen fognak fel:
Izrael katonai ereje a belső erejétől függ. Izrael nem éli túl, ha nem lesz demokrácia. Izrael számára a demokrácia nem politikai vagy erkölcsi luxus, hanem a biztonság szempontjából nélkülözhetetlen.
Oroszország lehet demokrácia vagy autokrácia. Németország lehet náci vagy nem. Mindketten túlélik így vagy úgy. Izraelben nem ez a helyzet. Lehet, hogy Izrael nem a világ legnehezebb problémáival néz szembe (Sierra Leone vagy Eritrea helyzete sokkal nehezebb), de kétségtelen, hogy a legösszetettebb problémákkal szembesül. Egyetlen másik országnak sincs annyi határa az ellenségekkel, akik el akarják törölni a föld színéről. Egyetlen országban sincs ennyi ellentétes politikai célú, egymással szemben álló csoport. Egyetlen ország sem irányít 3 millió embert közel 50 éve, megtagadva tőlük az alapvető emberi jogokat. Egyetlen országban sem létezik ekkora csoport téveszmés és antidemokratikus szélsőséges politikusokból. És végül
a világ egyetlen országának sem kell megküzdenie azzal, hogy létezésének legitimitását jószívű baloldaliak és jó szándékú antiszemiták kérdőjelezik meg.
Demokrácia és a folyamatban lévő megszállás politikai megoldása nélkül Izrael rasszista és „leprás” állam lesz, amelyet a világ bojkottálni fog (biztos vagyok benne, hogy jelenlegi populista vezetői nem veszik a fáradságot, hogy megmentsék); gazdaságilag elmaradott ország lesz; az emberi tőke elhagyja, és katonai képességei megcsappannak. A demokratikus rendszer az egyetlen olyan stabil politikai rendszer, amely ennyi ellentétes csoportot és ellentétes érdeket képes befogadni. Ez az egyetlen rendszer, amely képes megújítani az állami intézményekbe vetett bizalmat, és ezáltal emberi és gazdasági tőkét teremteni. Csakhogy éppen a bizalom az, ami már nem létezik Izrael Államban, amelynek központi intézményei Netanjahu uralma alatt elrohadtak és belülről megsemmisültek, és a populista propagandával támogatott, évekig tartó ragadozó uralom megfosztotta az állami felelősség minden nyomától.
Egyetlen épeszű ember sem egyezne bele, hogy a Titanic kapitánya vezesse a hajóját a viharban, mégis ez a jelenlegi helyzet Izraelben.
Sinwar érti ezeket az ellentéteket, és nem siet. Céljai nem katonaiak, vagy nem csak katonaiak. Úgy számol, hogy még egy-két, az október 7-ihez hasonló tömeggyilkosság elmélyíti a megosztottságot Izraelben, és káoszt szít benne. Érti, hogy az izraeli megosztottság az ő malmára hajtja a vizet. Érti, hogy az olyan rossz vezetők, mint Netanjahu, valójában aláássák Izrael erejét, és ezzel segítik a Hamaszt.
Gáza lakossága megérdemli a világ együttérzését és társadalmuk újjáépítése iránti elkötelezettségét, annak ellenére, hogy legtöbbjük a Hamaszt támogatja. De az izraeliek is megérdemlik a világ együttérzését, más okokból: Irán, a Hezbollah és a Hamasz el akarja pusztítani őket; gonosz vezérük a mélységbe vezeti őket; elviselhetetlen egyoldalú szerződésük van az ultraortodoxokkal és a messianisztikusokkal, és a baloldaliak és az iszlamisták között világszerte kialakult furcsa szövetség miatt államuk léte még mindig vitatott és megkérdőjelezhető.
Remény és társadalmi megújulás
Ilyen fenyegetésekkel szembesülve, ennyi fronton az izraeliek csak magukra számíthatnak. Az egyetlen színtér, ahol hatalmukat és szuverenitásukat kihasználhatják, a vezetők megválasztása és az izraeli társadalom alapjainak helyreállításának sürgető követelése. Ennek érdekében az izraelieknek tisztában kell lenniük jogaikkal, mint népnek, és meg kell szabadulniuk az őket gúzsba kötő „egység” és „szolidaritás” illúziójától. Nincs helye a szolidaritásnak azokkal a csoportokkal, amelyek ténylegesen Izrael elpusztításán dolgoznak.
Minden nemzetnek, mint minden embernek, akaraterőre van szüksége. Ahhoz, hogy legyen akaratereje, reménnyel kell rendelkeznie. A remény csak akkor születhet újjá, ha az Izraelt a szakadékba kormányzó vezető távozik, és csak akkor, ha az izraeli társadalomnak sikerül visszaszereznie az intézményeibe vetett bizalmat. Izrael fizikai biztonsága és erkölcsi integritása attól függ, hogy az izraeli társadalom képes-e új társadalmi szerződést létrehozni hazájában. Soha semmiben nem voltam olyan biztos, mint ebben a dologban.
Izraelnek most széles körű, centrista szociáldemokrata mozgalomra van szüksége, hogy megújítsa a társadalmi szerződést az állampolgárok és az állam között.
Csak egy ilyen mozgalom tudja visszaadni Izraelnek azt az erőt, amelyet elvettek tőle.
Prof. Eva Illouz az „Institute for Israeli Thought” intézet főmunkatársa
Héberből fordította és szerkesztette frankpeti
