“Ben harim u-ven szlaim tasza ha-rakevet” – énekli otthon Nadav, nahát, munkásmozgalmi dalt tanul a gyerekem az óvodában! A dallam visszahozza a jó hatvanas éveket és az Apa című filmet, amiben ezt a dalt éneklik a vonatsínen száguldó hajtányon ülő gyerekek a Budai hegyekben. A filmet Nadav sosem fogja látni, még a mama kedvéért sem, mert magyarul van, uncsi és érthetetlen. “Hegyek között völgyek között zakatol a vonat” – éneklem Nadavnak magyarul csakazértis, ismeri már a szöveget, végül is énekeltük már együtt, majd folytatom: “Én a legszebb lányok közül téged választalak” És: “Egy a jelszó tartós béke, / Állj közénk és harcolj érte”. Irigylem a szüleim generációját, a tartós béke és növekedés gyermekeit, akik Magyarországon tették egymásra a forintokat, hogy teljen autóra, telekre és többhetes balatoni nyaralásra minden évben, egyszóval olyan jólétre, amiről itt a harmadik világban, Izraelben csak álmodni lehet.
“Húsz év” – mondja Dror, ennyit ad a Cahalnak Gázában, “miért nem harminc?” – kérdezek vissza, hiszen a mi életünkbe még az is beleférne. A fiaim bevonulását nem ebben az országban szeretném megélni. Ha Izraelben maradunk, a tartós békét unokáink sem fogják látni.
Az újabb sűrű hét szombat este kezdődik, amikor elveszítem a dojómat. Dov, a küzdősport-tanárom két héttel ezelőtt edzést hirdetett a vérnősző amerikai tanár emlékére, aki három évvel ezelőtt vetett önkézzel véget az életének (a pletyka szerint), miután egyik női tanítványa leírta, hogyan erőszakolta meg őt húsz évvel ezelőtt. A női tanítvány esetét bárki olvashatja az interneten, az én dojómban nem voltak fogékonyak rá. Ha meg is történt az eset, elmúlt, régen volt, és különben is, nagyon sokat tanultunk ettől az embertől, vessünk fátylat a múltra, van más dolgunk elég, hát nem elég, hogy háború van? Inkább azzal foglalkozzunk, hogy már megint kikényszerítették belőlünk, hogy arabokat öljünk vég nélkül halomra, amit sosem fogunk megbocsátani nekik. A vérnősző tanárnak megbocsátunk. Háthiszen férfiből van, hogyan képzelhette ez a nő, hogy nemet mondott neki?
Mekkora zavar van a fejekben ebben az országban, Úristen. Megpróbálom elképzelni, hogy egyik magyar tanárom edzést szervez ennek az amerikai tanárnak az emlékére, de nem jutok messzire, mert ekkora fantáziám nincsen. Jeruzsálemben viszont, ha törik, ha szakad, lesz emlék-edzés, sőt, a szombat esti WhatsApp-csoportba írt üzenet szerint a Dan-okleveleket is ezen az eseményen fogják kiosztani. Akkor is, ha egyesek kekeckednek. Hiába írok a másik tanáromnak, hogy lépjen közbe, Dov rá sem hallgat, az ő kezében az emlékezetpolitika, bár ezt a szót nem ismeri. Ő szabja meg, hogyan emlékezzünk az amerikai tanárra, még akkor is, ha ehhez keresztül kell gázolnia rajtam, végül is Dov a dojó feje, a rangidős, mindenki gorillája, aki utat mutat háborúban és békében egyaránt. “Hát nekem ebből elég, akkor ez ennyi volt” – mondom magam elé az ebédlőasztalunk mellett ülve. Dror nem hisz a fülének, “Otthagyod a szektát, nem fogsz lejárni többet edzésre??” “Igen”. “Mi?? Itthon leszel esténként?” – kérdezi Dror, majd beleharap a pitájába, hogy megnyugodjon kicsit. Másodszorra vacsorázik, mert egész nap nem evett a böjtje miatt, talán emiatt hiszi, hogy hallucinál.
Pár nap alatt kiderül, hogy a húsz tanítványból ketten állnak mellettem, Nir és Gilad, ővelük akkor hát kapcsolatban maradunk a továbbiakban is. Joel csöndje úgy kiakaszt, hogy napokig szóhoz sem jutok. Aztán én írok neki kissé számonkérően, hogy hová tűnt, “Hívj, amikor csak szeretnél, én itt vagyok” – írja a WhatsApp-on, hát köszi, Joel, ennél nekem most több kell. Nem hívom fel.
Gyászolom a dojót és a barátaimnak hitt arcokat, akik a gorillát követve folytatják az útjukat, fáj a szívem és nincs vigasz. Kedden önkormányzati választások, ezért zárva vannak a munkahelyek, az iskolák és óvodák. Kirándulni megyünk, de előtte beugrunk a bevásárlóközpontba cipőt venni, ami rossz döntésnek bizonyul. Az üzletek tele vannak, a szekuláris és horgolt kipás családok itt töltik a szabadnapjukat, csak a harediek állnak sorba fegyelmezetten az urnáknál, másnap reggel látjuk is az eredményeken.
Szerdán Noam ír, hogy beszéljünk a jövő héten. Szívesen, írnék vissza neki egy órás késéssel, de már nem tudok, mert a szudáni hackertámadás miatt az informatikusaink lekapcsolják a gépeket a hálózatról. “Most megtudtuk, hogy Szudánban is van internet” – gonoszkodik a főnök tehetetlenségében, hogy megint veszendőbe mennek az értékes munkaórák, amit a lúdtalpas, egyszerű beosztású dolgozók nem tudnak meetingeken eltölteni, mint a szerencsésebb beosztásúak, akik internet nélkül is elvannak. Végül csütörtökön válaszolok Noamnak: “Szia, mikor érsz rá?” Aztán belefutunk a hétvégébe gyorsan, válasz már nem érkezik. Nem is baj, percnyi gyorsasággal telnek a hetek amúgy is, a hajtányon ülünk mindannyian és egyre gyorsulva zuhanunk bele a semmibe, “Ben harim u-ven szlaim tasza ha-rakevet / U-mikol ha-bahurim otha ani ohevet”.
