„Az izraeli fejekben az ‘otthon’ szó a biztonság, a védelem és az összetartozás érzését kelti. Az otthon az a hely, ahol nyugalom van. Melynek határairól nincs vita, főleg nem a szomszédaimmal. De attól tartok, hogy Izrael egyelőre inkább erődítmény, mint otthon. Nincs benne biztonság, és nincs benne nyugalom. Mivé válunk mi izraeliek, és a Gázai övezet lakói ez után a hosszú és kegyetlen háború után? Hogyan írhatunk alá megállapodást egy ilyen ellenséggel? És vajon van más választásunk?” – David Grossman írása, ami március 1-én a The New York Times-ban angolul, 5-én a Ynet izraeli hírportálon ivritül jelent meg.
Ahogy távolodunk időben az október 7-én, szombat reggel történtektől, egyre mélyül az általa okozott sokk. Újra és újra elmondjuk magunknak ezt az identitás- és sorsformálóvá lett történetet. Miként hatoltak be órákon keresztül Hamasz terroristák ezrei ártatlan izraeli polgárok otthonaiba, gyilkoltak meg közülük több mint 1200-at, erőszakoltak meg és raboltak el, fosztottak ki és égettek el embereket. Ezekben a lidércnyomásos órákban, amíg az izraeli hadsereg magához nem tért a meglepetés megrázkódtatásából, az izraeliek a saját bőrükön, fájdalmasan érezhették, mi történne, ha Izrael nemcsak súlyos csapást szenvedne, hanem ténylegesen megszűnne létezni. Ha nem lenne.
Azt mondták azok az Izraelen kívül élő zsidók, akikkel beszéltem, hogy ezekben az órákban az ő fizikai és mentális-spirituális létezésük is bizonytalanabbá és sebezhetőbbé vált. Sőt, valamit elvettek és elvesztettek az életük értékéből. Néhányan közülük meg is lepődtek, amikor rájöttek, milyen nagy szükségük van arra, hogy Izrael létezzen, mint eszme és mint tényleges valóság.
A hadsereg túl lassan tért magához, és kezdett visszavágni. Izrael állam még mindig vérzett, de az izraeli civil társadalom már mozgósította magát a mentési- és szervezési akciókra, és több százezer hétköznapi állampolgárral együtt önként azt tette, amit a kormánynak kellett volna megtenni, ha nem lett volna elsorvadva és lebénulva.
Azóta, egészen ezeknek a soroknak a megírásáig, a Gázai övezetben – a Hamasz ellenőrizte gázai egészségügyi minisztérium adatai szerint – körülbelül 30 000 palesztint öltek meg, köztük sok gyereket és olyan civilt, akik egyáltalán nem voltak a Hamasz tagjai, és nem tartoztak a harcolók köréhez. Izrael a „viszályban nem érintettnek” nevezi őket olyan nyelvvel, melyet a háborúban álló népek azért hazudnak maguknak, hogy ne kelljen szembenézniük tetteik következményeivel.
***
A híres Kabbala-kutatótól, Gershom Scholemtől származik a mondás: „minden vér a sebbe folyik”. Ilyenek az érzések és a légkör a jelenlegi Izraelben, majdnem öt hónappal a mészárlás után. Egy egész nép minden szorongása, megrázkódtatása és dühe, bánata, megaláztatása és bosszúja, minden mentális energiája még mindig oda tart, a sebhez, a szakadékhoz, még mindig ebbe a mélységbe zuhanunk.
Nem engednek el bennünket a gázaiak által megerőszakolt lányok és nők, a lemészárolt csecsemők, az élve elégetett családok gondolata, amit a gázaiak filmre is vettek, és élőben közvetítettek az áldozatok családjainak.
És a több száz túsz sem, akik 151 napja vannak bezárva az alagutakba, néhányukat vasketrecben tartják, gyerekek, idősek, férfiak és nők, akik elemésztődnek és meghalnak oxigén és gyógyszerek hiánya és a kilátástalanság miatt is. És talán azért halnak meg, mert a normális emberi lények amikor ki vannak téve az abszolút, a sátáni gonosznak, akkor nem egyszer elveszítenek valamit a természetes élni akarásból. Nem vágynak egy olyan világban élni, ahol lehetséges az ilyen gonoszság és kegyetlenség. Egy világban, amelyben olyan emberek élnek, mint a Hamasz terroristái.
***
Az októberi események intenzitása olykor kitörli a korábban történtek emlékét.
Valójában ijesztő repedések kezdtek megjelenni az izraeli létben már kilenc hónappal a mészárlás előtt. A kormány Benjamin Netanjahu vezetésével előterjesztett egy jogalkotási kezdeményezést, amelynek célja a Legfelsőbb Bíróság jogállásának nagymértékű gyengítése, és ezzel Izrael demokratikus jellegének súlyos megkárosítása volt. Ezután polgárok százezrei vonultak az utcára, hogy tiltakozzanak a kormány szándéka ellen. Az izraeli jobboldal támogatta a kormányt. A nép egyre inkább polarizálódott álláspontjaiban. Ami korábban legitim ideológiai vita volt a jobb és a baloldal között, az a különböző „törzsek” egymás iránti gyűlöletének megjelenítése lett. A közbeszéd erőszakossá és virulenssé vált. Beszélgetések kezdődtek az ország két különálló nemzetre(!) – „Júdeára” és „Izraelre” való felosztásáról. Az izraeli közvélemény először érezte azt, hogy az állam léte hirtelen kétségbe vonható, hogy az izraeli nemzeti otthon összedőlhet.
Azok számára, akik olyan országokban élnek, ahol a haza fogalma identitásuk magától értetődő része, elmondom, hogy az én szememben, az izraeli tudatomban az „otthon” szó a biztonság, a védelem és az összetartozás érzését kelti. Az otthon az a hely, ahol nyugalom van. Melynek határairól konszenzus van, főleg a szomszédaimmal.
De mindez még mindig vágyakozásba burkolódzik bennem, egy – véleményem szerint – teljes mértékben még mindig nem megvalósult dologhoz. Egyelőre attól tartok, hogy az izraeli haza inkább erőd, mint otthon. Nincs benne biztonság és nincs benne nyugalom, a szomszédaimnak pedig jó néhány kifogása és állítása van a szobáinak és a falainak a határaival kapcsolatban, sőt néha a létezésével kapcsolatban is. Azon a „fekete szombaton” kiderült, hogy Izrael Állam még mindig messze van attól, hogy otthon legyen a szó teljes értelmében – és igazi erődnek sem mondható.
Mindemellett az izraeliek joggal büszkék arra, hogy gyorsan és hatékonyan összeállnak és kiállnak egymásért, amikor Izrael veszélyben van egy járvány miatt, mint a koronavírus volt, vagy a háborúban. Tartalékosok ezrei szálltak repülőre szerte a világon, és csatlakoztak a már önként jelentkezett és harcoló barátaikhoz. „Hogy megvédjük a hazát” – hangzott a válaszuk minden interjúban. Egyetlen katona sem felelt másképp.
Volt ebben valami megható, egy példa nélküli történet: a fiatalokat a világ minden tájáról riasztják, hogy megvédjék szüleiket és nagyszüleiket, és ők készek életüket áldozni értük. Megható volt a harcosok sátraiban uralkodó egység érzése is. A politikai vélemények ott nem igazán számítottak. Ott csak az egymásért érzett felelősségvállalás, a kölcsönös garancia és a bajtársiasság érvényesült.
De már azt kérdezik – mint háború után mindig – az én generációm fiai és lányai, akik jó néhány háborún keresztül mentek: miért csak rendkívüli és veszélyhelyzetekben alakul ki Izraelben az egység érzése? Miért csak a fenyegetés és a veszély visz közelebb minket egymáshoz, hozza ki belőlünk a legjobbat, és ment meg minket attól a furcsa önpusztítási vágytól, hogy tönkretegyük hazánkat.
Fájdalmas meglátásunk támad: lehet, hogy az a mélységes kétségbeesés, amit a legtöbb izraeli érez a mészárlás után, a „zsidó léthelyzetből” fakad, hogy ismét belezuhantunk a védtelen, üldözött nép helyzetébe? Egy olyan népé, ami számos területen elért nagyszerű eredményei ellenére végső soron legbelül még mindig a menekültek nemzete, és még mindig benne van a szülőföldjéről való elűzés lehetősége, közel 76 éves szuverén fennállás után is. És ma még világosabbá válik, mennyit kell mindig és folyamatosan ennek az áthatolható és törékeny otthonnak az őrségében állnunk. És az is kézzelfoghatóvá vált, hogy milyen mély és gyökeres az iránta érzett gyűlölet. És felvetődik egy másik gondolat erről a két megkínzott népről – az izraeliről és a palesztinról: hogy hontalanságuk traumája annyira lényeges és elsődleges bennük, és ennek ellenére nyoma sincs bennük a megértésnek a másik nép tragédiája iránt, az együttérzésről nem is beszélve.
***
A háború nyomán napvilágra került egy másik szégyenletes jelenség: Izrael az egyetlen ország a világon, amelynél jogos és engedélyezett a felhívás a felszámolására. Több százezres tüntetéseken, a legrangosabb egyetemek campusain, a tömeglapokban, a közösségi oldalakon, a mecsetekben számos kontextusban hallatszik a felszólítás, miszerint „Halál Izraelre!”. Ha Izraelről van szó, a helyzet összetettségére utaló logikus politikai kritika gyűlöletháborúvá válik, melyet csak Izrael elpusztítása tudna lehűteni (és már ezt sem teljesen bizonyosan).
Nem lehetett ilyen megsemmisítési kívánságokat hallani, például, amikor Szaddám Husszein kurdok ezreit gyilkolta meg vegyi fegyverekkel: akkor nem hívtak fel arra, hogy töröljék el Irakot a föld színéről. Csak ha Izraelről van szó, megengedhető, hogy nyíltan ne kevesebbet, mint annak megszüntetését követeljék.
A tiltakozók, a rovatvezetők és a közéleti vezetők tegyék fel maguknak a kérdést: mi van Izraelben, ami ezt az utálatot kelti bennük? Miért csak Izrael olyan a világ 197 országa közül, amelynek létezése mindig „feltételes”, és mintha más országok jóakaratától (?) függne.
Fájdalmas belegondolni, hogy ez a gyilkos gyűlölet csakis arra a népre irányul, melyet alig néhány évtizede majdnem elpusztítottak. Felháborító a torz és cinikus kapcsolat a zsidók egzisztenciális szorongása között, és nem kevés nép és vallás azon kívánsága között, hogy Izrael megszűnjön létezni. Tűrhetetlen bizonyos tényezők ragaszkodása ahhoz, hogy az izraeli-palesztin konfliktusra a kolonialista (gyarmatosítási) diskurzust alkalmazzák. Az elszántság, amellyel elfelejtik, hogy a zsidóknak nincs más földje (a nép vagy ország gyarmatosítóként való meghatározásának alapfeltétele), és az a tény, hogy a zsidó nép nem idegen megszálló Izrael földjén; hogy közel 4000 éve tart intenzív kötődése ehhez a földhöz, és itt született meg népként, vallásként, kultúraként, nyelvként.
Látszik, milyen rosszindulatú jókedvvel lépkednek e nemzetek tagjai a zsidó nép legsebezhetőbb és legsérülékenyebb pontjain: a nemzetek közötti idegenségtudatán, az egzisztenciális magányán, azon a helyen, ahol nincs menekvés a legrosszabb rémálmai elől. Ahol nemegyszer arra ítéltetett, hogy végzetes pusztító hibákat kövessen el. Amelyek pusztítóak az ellenségei, és pusztítóak önmaga számára is.
* * *
Kivé válunk mi – izraeliek és a Gázai övezet lakosai – ezután a hosszú és brutális háború után? Hiszen nemcsak a két nemzet egymás ellen elkövetett szörnyűségeinek emléke marad köztünk még hosszú évekig, de mindenki számára világos, hogy amint a Hamasznak lehetősége adódik, sietve teljesíteni fogja az alapokmányának értelmezéséből adódóakat, vagyis Izrael elpusztításának vallási kötelességét.
Hogyan lehet hát megállapodást kötni egy ilyen ellenséggel?
És van más választásunk?
A palesztinok tartsanak önvizsgálatot. Én, mint izraeli, azt kérdezem, milyen nemzet leszünk, ha véget ér a háború? Hová vezet a bűntudat – ha át merjük érezni – azért, amit az ártatlan palesztinokkal tettünk? A több ezer gyerekért, akiket megöltünk. A családokért, amelyeket elpusztítottunk.
És hogyan fogunk tanulni abból, hogy soha többé ne lephessenek meg minket? Hogyan élhetünk valaha is teljes életet borotvaélen táncolva? És ki akarja így leélni az életét, és borotvaélen nevelni a gyerekeit? És milyen árat fogunk fizetni az állandó éberséggel, gyanakvással és félelemmel eltöltött egész életünkkel? És ki dönti el közülünk, hogy nem akar, vagy nem képes örökké spártai katonai életet élni?
És ki marad itt, Izraelben? Talán a legszélsőségesebbek lesznek, akik itt maradnak, a legrasszistább vallási fanatikusok és nacionalisták? Vajon az a sorsunk, hogy végignézzük lebénulva, amint a merész, kreatív, egyszeri izraeli életérzés felszívódik a zsidóság tragikus sebébe?
Ezek a kérdések valószínűleg évekig elkísérik majd Izraelt. Lehet, hogy velük szemben egészen más valóság rajzolódik ki. Talán annak felismerése, hogy ezt a háborút nem lehet teljesen megnyerni, másrészt pedig annak felismerése, hogy lehetetlen a végtelenségig folytatni a megszállást, s ez arra kényszeríti a feleket, hogy megegyezzenek a kétállami megoldásban, Izraelben és Palesztinában, a megoldás minden hibájával és a rá leselkedő veszélyekkel együtt – melyek közül a legnagyobb, hogy a Hamasz demokratikus választásokkal megszállja Palesztinát –, de még mindig ez az egyetlen lehetséges megoldás?
Eljött az ideje, hogy azok az országok, amelyeknek befolyása van a két népre, latba vessék erejüket. Nem a kicsinyes politikának és a cinikus diplomáciának van most az ideje.
Abban a különleges helyzetben vagyunk, hogy a megrázkódtatás október 7-én tapasztalt rendkívüli pillanata változást hozhat a világunkban. A viszályban jártas vagy érintett államok miért nem látják, hogy Izrael és a palesztinok ismét képtelenek saját maguk segítségére lenni?
A következő hónapok mindkét nemzet sorsát meghatározzák. Ki fog derülni, hogy megérett-e a több mint 150 éves konfliktus a logikus, erkölcsös, humánus megoldásra.
Kár, hogy ha ez megtörténik, akkor nem reményből és lelkesedésből, hanem kétségbeesésből és kimerültségből fakad, de általában pont ez az a lelkiállapot, amely az ellenségeket arra készteti, hogy megbékéljenek egymással.
Ennél többet jelenleg nem kívánhatunk. Megelégszünk ezzel. Úgy látszik, át kellett mennünk magán a poklon, hogy eljussunk egy olyan helyre, ahonnan egy különösen tiszta napon látni a mennyország legszélét.
Héberről fordította Lévai Eszter
Illusztráció: Dror Cohen
