“Izraeli jelmezben várunk minden kollégát” – szól a purimi meghívó utolsó mondata, elgondolkodom, hogy mi az izraeli? Filozófusok, antropológusok és történészek sora elmélkedik a kérdésen, ahelyett, hogy a munkahelyem HR-osztályára mennének a válaszért. Az arabok nem ünneplik purimot, viszont izraeliek. Akkor arabnak öltözni kóser az “izraeli” purim-ünnepségen? Vagy marad a falafel- és az olajbogyó-jelmez, esetleg a megunhatatlan Eszter-királynő? Jól jön ilyenkor egy izraeli férj. “Menjél be Uzival a válladon, ennyi” – mondja Dror pikírten, ott a pont.
Mit csináljon az ember purimkor, ha olyan a hangulata, mintha egyszerre volna Jom ha-zikkaron és Jom ha-Soa. Elvesztettem a tanáromat és a dojómat, sivát kellene ülnöm, de nem teszem, gyászolok és nem vigasztal senki. Marad az irodai munka és a tanítás, mint két tartópillér, mellette a családi élet mókuskereke: a hétköznapok öröme és nyűge. Mióta az open space irodából átköltöztem az épület alsó szintjén lévő tíz négyzetméteres irodába, a hat méterrel a földfelszín alatt lévő ablaktalan lyukba, megváltozott az időérzékelésem. Csak mesterséges fényt látok, elsősorban a papírjaimat megvilágító, az asztalomon álló kislámpa fehér fényét és a képernyőt. Nem tudom, milyen az időjárás odakint és azt is elfelejtem, hogy kék az ég és fehéren vonulnak át rajta felhők. A borotválkozós mizrahi kollégám megérzi a szorultságomat és hangosan rám szól: “kapcsold ki a radiátort és menj ki a napra!”, igaza van, mégis ülve maradok. Aztán később szót fogadok neki, kezdetnek elég lesz, ha körbejárok az emeleten. A patióban már ülnek az első fecskék, vagyis a nem fázós kollégák, akik éppen ebédelnek vagy smúzolnak. Noam sehol, a hiánya lyukat üt a téren.
Szerdán az óvoda után a parkba megyünk, ahová ma Ram vagy Ran anyukája is elkísér minket a fiával, a gyerek nevét másodszorra sem hallom jól, de harmadszorra inkább nem kérdezem meg. Bezzeg, ha Rami vagy Rani lenne, azt érteném, bár előfordulhat, hogy tévedésből Roninak hívnám a kisfiút, mert azt a nevet ismerem, igaz, inkább lánynévként. Milyen érdekes ez is. Fiúnevek adhatóak lányoknak is, de fordítva ez nem működik. Aztán a lánynévként elterjedt fiúnév kimegy a divatból, a Roni helyét átveszi a Romi. Még szerencse, hogy a héber nyelv ismeri a nemeket, egyébként teljesen el volnánk veszve.
A parkban minden szülő fiatalabb nálam, ez nem újdonság. Nadav a park közepén álló sziklák egyikére mászik fel tarzanozni, felülök mellé, innen nézzük a háncsszőnyegeken piknikező anyukákat és apukákat. Kitört a tavasz, előkerülnek a babakocsik csomagtartójából a műanyag dobozok az otthon előre felvágott finom almaszeletekkel és keksszel. A felkészültebbek a kekszre kenőkét is kennek, ó, ezek az amerikai anyukák! Mindenre van idejük, erejük és kedvük. Nadav lehuppan a szikláról, már neki is szól a hasa, de a mama már megint a munkából jött, és nincsen nála nassolnivaló. Ma szerencsénk van, találunk óvodai barátot, akitől lehet lejmolni, mert jó helyre, amerikai családba született. A rövid piknik után átmegyünk a park másik oldalára a hintákhoz, ahol sorban állnak a szülők a karonülő gyerekükkel, lassan számot kell húzni itt is, mint a rendelőben. A bársonylila színű kipás ismerős vonul el mellettünk a lányával, úgy köszön rám, hogy közben kidülleszti a szemét, milyen kár, hogy elment, pedig neki is volna mit mondanom, ami megint máskorra marad. Talán péntek este megszólítom a szombatfogadás után.
Pénteken korábban érek a zsinagógába a szokásosnál, még csak a délutáni imánál tartanak, hát akkor vegyük át sokadszorra az Énekek énekét. A kaddis hangjára állva olvasgatom Salamon király énekét: “Mert íme, elmúlt a tél, / elmúlt az eső, és elment. / Virágok nyílnak a földön, / eljött az éneklés ideje, / gerlebúgás hallatszik földünkön.” Vége a kaddisnak, leülök, a szerelmesét kereső lánnyal vagyok, akit elkapnak és megvernek a város őrzői, tovább lapozok. “Mert erős a szeretet, mint a halál, / kemény a buzgó szerelem, mint a sír.” Ezt kerestem. A szerelem és a halál együtt, erről van szó, mi másról, miért élnénk az életünket ennél kevesebbért. Tartsuk előre a két karunkat a mellkasunk előtt, az egyikben legyen a szerelem, a másikban a halál, így, külön, de mégis együtt. Aki szeretni akar, az legyen legalább köszönőviszonyban a halállal, salom-salom, “béke veled”, ahogyan errefelé mondják mind a mai napig, szügyig a háborúban is. És majd a békében újra, ha végre elhozza szájában a gerle vagy galamb, hacsak le nem lövik valahol útközben.
