Szombaton a jeruzsálemi hegyek örökzöld fenyői között kirándulunk Talival és a két gyerekkel. Rafi húzatja magát, ezért fagyit ígérek neki arra az esetre, ha kitart a célig, és visszafelé is hajlandó megtenni a majd egyórás utat. Négy gombócról indulunk, minden, öccsének adott pofon után levonok neki egyet-egyet. Három gombóccal zárjuk a túrát, ami nem rossz eredmény, indulhatunk is Ein Karembe megenni őket. Útközben elmesélem Talinak, hogy az Izraelben élő amerikaiaknak már kiadták a figyelmeztetést, hogy ne hagyják el Tel-Avivot, Jeruzsálemet és Beer-Sevát, ezek szerint Haifát jobb elhagyni, ki érti ezt. Délután elalszom, váratlan ajándék, ami azzal jár, hogy este hiába próbálkozom, nem jön álom a szememre.
Fekszem az ágyban és az utca csöndjét hallgatom. Nem indult be a szokásos szombat kimenetele utáni nyüzsi, amikor a szombattartók végre autóba ülhetnek. Ránézek a telefonomra, az óvoda ír, hogy nem nyit ki holnap, Rafi napközis tábora sem indul el, mit tudnak ezek, amit én nem? Kimegyek a teraszra, de minek, egy lélek sincs az utcán, nincs kit bámulni fentről. Belenézek a hírekbe, na végre. Elindult az iráni támadás. Van ebben valami megnyugtató, hiszen abba lehet hagyni a várakozást. Szólok Drornak is, de ő már félálomban van, épphogy felfogja, mi történik, aztán alvásba menekül. Azt írja az újság, hogy a drónoknak 6-8 órába telik ideérni, az éppen jó, Dror úgyis mindennap hajnali ötkor kel, majd ő felébreszt, legjobb lesz nekem is elaludnom most már. Mégsem tudok elaludni, Hagarit, a katonai szóvivőt hallgatom felvételről: “ha-kol beszeder” – mondja, minden rendben, na, ezt nem kellett volna. A ynet három-négyszáz repülő izéről ír, nem értem a rövidítéseket, nyilván drónok meg egyebek, amelyeket Irán kizárólag katonai célpontokra lőtt ki, na ezt a maszlagot ki veszi be. Minden izraeli célpont egyben katonai célpont is, hiszen Izraelben van, a katonaállamban. Mindenki tudja ezt, még Hagari is, mégis hazudik. Kezdek ideges lenni, hogy megint madárnak vagyok nézve.
Nem tudok elaludni, egy órakor fél szemmel még ránézek a hírekre, ahol most már arról írnak, hogy föld-föld cuccok is jönnek, egy-két órás menetidővel. Elalszom, mást nem tehetek. Háromnegyed óra alvás után a bummok ébresztenek, sziréna sehol, ez a legrosszabb. Aztán pár másodperc múlva kilő a sziréna is, erre megnyugszom, hiszen akkor minden a menetrend szerint zajlik, akár a gázai rakétázásnál, csak most nagyobb kályhacsövek jönnek. Felébresztem Drort, “te hozod Rafit” – utasítom őt magabiztosan, Hagari tiszteletet parancsoló hangját utánozva. Kikapom Nadavot az ágyból és leviszem a karomban az óvóhelyre, ahova most a szemközti házból is jönnek, hiába, éjjel van, mindenkit otthon ért a sziréna. Dror ideges, mezítláb áll az óvóhely közepén szótlanul, ami szokatlan tőle. Hathónapos csecsemővel szemezek, az anyukája mosolyogva meséli, hogy szokott látni minket, és a nagyobb fia Nadavval egyidős, jó alkalom ez a háború arra, hogy felevenítsük a szomszédi kapcsolatokat, amire a rohanó életünkben nincsen időnk. Dávid parittyája vigyáz ránk, nincs miért izgulni, a szembeszomszéd tulaj lám le se jött, úgy látszik, a feleségével és a három gyerekükkel átaludták az egészet. Csak a dimonai textilgyár mellett tör ki a pánik, olvasom később, de aztán ez is hamar lecseng.
Vasárnap a park tele van gyerekekkel, váratlan ajándék ez a nap. Tali két pesztrált gyerekkel jön le, mellénk csapódnak más környékbeli gyerekek is, jöhet az aszfaltkréta, épp mint a korona idején, csak maszk nélkül. Az októberi háborús frász idején nyitva hagyták az óvóhelyet a parkban, aminek az lett az eredménye, hogy a felügyelet nélkül beszabaduló gyerekek szétverték a kallódó ifjúság számára fenntartott klub berendezését. Most a városháza kinyittatta az összes óvóhelyet, a miénk is nyitva lenne, de a kulcsát az a pasas őrzi, aki nem enged be senkit, nehogy újabb károk keletkezzenek bent. Azért, ha baj van, jön és nyit, ígéri. Az izraeli szülők nem félősek, nézegetem az arcokat, legalábbis azok, akik ma lejöttek gyereket legeltetni, nem izgulják halálra magukat. Szaladgáló gyerekekkel tele a fű, csak én gondolom, hogy biztonságosabb volna nekik, ha fedett helyen, az óvodákban és iskolákban lennének, ahol óvóhely is van?
Lassan eltelik a nap, Rafival este átbeszéljük a Közel-Kelet kilátásait, és Dror is leadja a menetrendszerűen érkező szónoklatát arról, hogy jobb volna Magyarországon élnünk. “Miért jöttél ide??” – kérdezi századszorra, “hogy veled találkozzak” – mondom neki századszorra. Hétfő reggel kapjuk a telefont a napköziből, hogy tízkor nyitnak, fellélegezhetünk, ezek szerint már le is csengett a félnapos háború. A kisegér meghúzkodta az oroszlán bajszát, most már csak azért kell imádkoznunk, hogy az oroszlánnak ne fájjon túlságosan.
A ynet ügyeletes cikkének szerzője mondja meg a tutit: példátlan összefogás rajzolódott ki az égen Izrael oldalán, nem pusztán a tegnapit, de a jövő háborúit is mind megnyertük sorban, hiszen most jól kiokosodtunk a védekezésben. Példátlan mértékű iráni támadás, elképesztő, sosem látott méretű, Holt-tengerben lebegő rakéta, a háború kiszélesedése – amire az izraeli válasz: “győztünk”. Az utolsó menjen le az atombunkerba és mondjon el egy kaddist.
