Tali lakást keres Jeruzsálemben, a fiúja otthagyta, elment. Megszakad a szív és beszakad a költségvetés. Tali nem tudja fenntartani a két szobás lakást Katamonban, ezért költözik. Mit mondhatnék neki, legszívesebben sírni volna kedvem a kinyitható kanapéján, ami miatt nem tud húsz négyzetméteren élni. Kinyitható kanapé és franciaágy, ez a két bútor helyet követel magának és Talinak, ha kevés a négyzetméter, legalább galériás legyen a lakás, de olyan jelenleg nincs a piacon.
Szőke sportcipős középkorú hölgy megy előttünk felfelé a lépcsőn Arnonában. A legfelső szinten két lakás nyílik, a bejárati ajtók egymással szemben, egy-másfél méteres távolságra vannak egymástól. A bal kézre eső pozdorjából készült ajtón megyünk be, a kintnek és a bentnek szinte alig van jelentősége, mindent hallani a lépcsőházból és a szomszédból is. A leválasztott lakások már csak ilyenek – lakni nem lehet bennük, csak átutazóban lenni, kihúzni valahol a napokat hétvégééig, amikor haza lehet menni a mamához végre egy jót enni és kimosni a szennyest. Talinak, ahogy az Izraelbe szakadt magyarok többségének, nincsen kéznél a mamája, nem leválasztott, lakásnak épült lakásban élnie viszont nincsen pénze, hiszen egyedül szeretne élni és nem lakótársakkal, amiből anyagilag jobban jönne ki.
“A teraszról látni a Holt-tengert” – mondja a lakásközvetítő nőci, kiállunk a teraszra és elbámulunk a messzeségbe a sivatag fölött. “Túl sok a pára, ezért nem látszik”, szabadkozik a hölgy, én közben arra gondolok, hogy laknék-e olyan lakásban, ahonnan az első pillanatban kikívánkozom a teraszra a Holt-tenger helyét bámulni. A nappali, a lakószoba és a konyha egyben, mellette két négyzetméteres lyuk, amelynek az ablakából a dud semesre látni, na ezt is eltakarhatná a pára, de ahhoz túl közel van, pont mint a szembeszomszéd, ráadásul rozsdás is. WC és zuhanyozótálca egy másik faajtó mögött, lecsekkolom a penészfoltot a mennyezeten, minden izraeli bérelt lakás tartozékát. “Egy vízóra van a szemközti lakással, felesben fogtok fizetni” – folytatja a hölgy. “Hányan laknak szemben?” – teszem fel a kérdést. “Nem tudom” – érkezik a válasz, amire számítani lehetett. A konyha kopott, gáztűzhely nincs, a hűtőszekrény épp mint a szállodákban, kicsi és nem hűt. “Mennyi?” “Háromezer, számlák nélkül.” Talit szerencsére nem kell lebeszélnem arról, hogy kivegye a lakást. Aztán végül olyat talál, amibe beleszeret és azonnal aláírja a szerződést. Drort küldöm magam helyett segíteni az aláírásra, aki azzal jön haza, hogy ő nem költözne be a lakásba, kíváncsi vagyok, hogy miért. Ünnep után fogom megérteni, amikor először belépek a lépcsőházba.
Nincs család, nincs mosógép, nincs közös széder-este sem. Drorral és a gyerekekkel üljük körbe az ünnepi asztalt, fehér abrosz, szédertál, húsleves közértben vásárolt porból készült gombócokkal. Finomak a gombócok, csak el vannak sózva, szerelmes a szakácsnő. “Miben különbözik ez az este a többitől?” – Énekeljük ezen az estén. Abban, hogy csak ma este hiányzik az izraeli nagycsalád, mondom én. Pedig megérthetném végre, hogy a család mi magunk vagyunk, az első, földbe ültetett és a földfelszín felé törekvő icipici magocska, aztán majd kis szerencsével innen terebélyesedünk nagy lombú fává, de azt én már nem fogom megérni. A fiaim már nem eltemetve élik majd az életüket, mint én, két világ határán, otthon és nyelv nélkül. A 99 éves Éva néni jut eszembe, aki héberül magyarul beszélt, magyarul meg héberül. Csak az értette, aki mindkét nyelven tud, vagyis senki a családból a két gyerekén kívül. A magyarság mint pirospaprika és rakott krumpli, mi más, hiszen egyik unokájának sem jutott eszébe eddig, hogy két napnál többet töltsön Magyarországon, de ennek is több évtizede már, ma, háromgyerekes anyákként már erre se futja. A magyar nyelvű könyvek a szemétben végzik, hiszen tele a magyar nyelvű könyvtár, meghát minek is ide már a magyar betű, jobb lesz ezt a magyar izét elfelejteni most már.
A peszahi szünet utolsó napján a tengernél vagyunk, nagyok a hullámok, rám szól a tengeri mentő a bömbin, hogy ne ússzak beljebb, hát jó, kivitetem magam a hullámokkal a partra, aztán megint pár karcsapás, és kint vagyok a nyílt vízen, de épp csak a többi fürdőzővel egy vonalban, másodjára nem úszom kijjebb semmi esetre sem. Később már a partról nézem a háborgó tengert, szárazan. Rafi és Nadav homokgátat építenek, a sűrű felleg mögül áttetsző szűrt fényben minden olyan távoli és valószerűtlen. “Ez Gadi!” – Kiáltok fel és már indulok is felé a homokban. Többekkel együtt jött le a partra, épp elvált tőlük és felém lép, magas mackó feketében, ősz haja a régi, csak ő lett egészen más, mióta utoljára láttam évekkel ezelőtt. Azóta nincs ő már sehol sem, a lányát, férjével és három kisgyermekükkel lemészárolta a Hamasz október hetedikén a Gázai övezet kibbucában, ezt nem lehet túlélni. Átölelem Gadit, és zokogok, valami felszakad, de miért én sírok, nem volna szabad, eltakarom az arcomat, szégyellem magam, de miért? Gadival együtt edzettünk régen, amikor még hatvanon innen volt, lejárt gurulni velünk, aztán elmaradt, csak októberben értettem meg, hogy a lánya melletti kibbucba költözött, hogy közel legyen az unokákhoz, de szerencsére mégsem annyira közel, hogy a Hamasz őt is megtalálja. Elköszönünk egymástól, visszamegyek Drorhoz, aki rámnéz, de nem mond semmit.
Öt órakor hazamennek a vízimentők, de előtte három nyelven bemondják, hogy veszélyes a tenger. Hánykolódunk a vizében mi izraeliek, vízimentő talán volt valamikor, régen, de azóta nem látták errefelé, hazament, lejárt a műszak, boldoguljon mostantól egyedül mindenki, ahogy tud. Lehet viharos a tenger vagy tükörsima, fuldokolva úszunk benne a tengerbe bukó Nap utolsó sugaraiban.
