Cukor

romos kőfal kapuval
Otthon, édes otthon – Fotó: Forbát Dia

Lángos, mákosrétes, kakaós palacsinta. Egy napja vagyunk Pesten Rafival, de az étrendem már el is tolódott a cukor-liszt-kombó felé. Rafival első utunk a használtruha-boltba vezet. A három pólóért és két rövidnadrágért nem sajnálok ott hagyni a boltban hétezer forintot, egy Izraelben vett nadrág árát. Rafi okosan vágja a nullákat a magyar árakról, “a kóla csak három sékel ötven??” – értetlenkedik az automatánál, nem érti, ez hogy lehetséges. Meg kell szoknom, hogy más is érti, amit Rafinak mondok, úgy látszik, ő is ezzel küzd. A troliban megkér, hogy halkuljak le, mert zavarja, hogy más is érti az ő bolond anyukáját.

Jó izraeliként második utunk az Arénába vezet. “Kétszáz sékelért keresek legót” – mondja Rafi az eladónak. “Húszezerért” – szúrom közbe, az eladó mosolyogna a bajusza alatt, de nincs neki. Megvesszük Nadavnak a sápot, amiért belement, hogy csak a nagyobb testvére utazzon Pestre és találkozzon a nagymamával: a motoros és autóversenyzős legót, ami mellé Rafi is választ valamit, ha már itt van velem a boltban.

Még megnézem a Puma-cipőket is, de nem tudok választani, a piros-fekete olyan nemzetiszocialista-hangulatú, a zöld-fekete meg hamaszos, ráadásul egyik se szép, tiszta fehéret pedig mégse vehetek, mert snassz. Üres kézzel megyek ki a boltból. Egyetlen izraeli családdal találkozunk, hiába, háború van, az izraeliek otthon maradnak, magas a repülőjegy ára, pénzből meg egyre kevesebb, most már a zsebükön is érzik, hogy a háború drága mulatság, sékelben vagy forintban számolva egyaránt.

A Spar kasszásnője ránéz a végösszegre és még egyszer átfutja, mit tettem a kosárba. “Hogy lett ez kilencezer?” – kérdezi inkább magától, mint tőlem, “Pilótakeksz, szilvásgombóc, tejföl, zsemlemorzsa, öt zsömle, túrórudik, sajt” – sorolja hangosan, segítőkészen én is a kosár fölé hajolok, de nem leszünk okosabbak, elkapattuk magunkat ezzel a gyors vásárlással, okosabban kellett volna választani, talán lett volna valami akciós tejföl mégis, egy mai lejáratú, de nem voltunk elég szemfülesek. “Mindent a háborúra fognak” – mondja a sorban mögöttem álló nő, az utca hangja ellenzéki, aztán ha szavazni kell, mégis mindenki oda szavaz, ahova kell.

Második napja vagyunk Pesten. Azon gondolkozom, hogy mi ez a hiány bennem, mintha elfelejtettem volna valamit, de nem tudom, mit és most nyugtalankodom miatta, aztán rájövök, hogy mi az: nem hallom a repülőzajt a fejem felett, amit Jeruzsálemben mindig. A magyar légierő gépei a földön pihennek és nem zúgnak az ember feje fölött. Minden olyan csendes itt, még a forgalmas Rákóczi út is, ahol a hetes buszt várjuk. Három perc se telik el és már látjuk is messziről, lanyhán jön, de mi tudjuk, hogy biztosan befut, sőt, meg is áll majd a megállóban, még integetnünk sem kell neki, mint a jeruzsálemi sofőrnek, hogy észrevegyen és ne száguldjon el mellettünk.

Hawaii a Blahánál, milyen kár, hogy ezt a körülöttünk állók nem így érzik. Sokan állunk a megállóban, mégsem ér hozzám senki, véletlenül sem, nem hogy szándékosan, őrizzük a határainkat, kivéve a szabre Rafit, aki nem akar lemaradni a felszállásnál, ezért bebiztosítja a helyét a buszon azzal, hogy előrevág, struggle for life kicsiben. Ő még nem tudja, hogy Magyarországon nincsen erre szükség, mert nem veszi el előle a helyet senki, ha nem elég gyors. A járatsűrűséget a magyar közlekedésmérnökök pontosan megtervezték, a népesség viszont egyre fogy, nem szűkülnek az erőforrások évről évre, mint Jeruzsálemben, ahol nemhogy kevesebben lennénk a várost átszelő villamoson, de évről évre egyre többen vagyunk rajta, mert tíz percenként jár csúcsidőben is, és ez nem fog megváltozni, mert olyan, mint a szóbeli tan, az emlékezet tartja egyben: megváltoztatni nem lehet, csak értelmezni.

Rafi majd megérti ezt is, ha Budapesten fog élni, Isten segítségével, és nem Gáza gyomrában vágja a centit a tankban tizennyolc-tizenkilenc évesen, éppen tíz év múlva. Bár az izraeli katonák nyilván nem tudják mi az a centi, hiszen hazaszeretetből és nem muszájból szolgálnak, akkor is, ha ezzel – a helyzet politikai megoldásának híján – éppen a hazájukat számolják fel. Tíz év múlva, amikor már csak egy iciri-piciri erőfeszítés fog hiányozni a végső győzelemhez, éppen úgy, mint most, és amikor Rafi magyar kortársai és talán ő maga is statisztikaórán fog ülni a Közgázon, hívják ma bárhogyan Magyarország legjobb egyetemét.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.