„Mi jut eszedbe az álomról?” – kérdezi a pszichológus hétfő reggel. Öt percet késtem, mert a harmadik emelet helyett a másodikon ültem le a várószoba bőrfoteljébe, ami egy az egyben ugyanolyan, mint az egy szinttel fölötte lévő váró. Úgy látszik nem tudok összpontosítani kora reggel, ami nem csoda, hiszen még nyolc óra sincs és máris magammal kell foglalkoznom, hogy élni tudjam az életemet. Az álom a múlt, a jelen és a jövő is. Azon kattogok, hogyan szálazzam szét az idősíkokat úgy, hogy a jövő is kirajzolódjon előttem és ne teljenek hiába az ülés értékes percei. Kognitív terápiára járok, ma vagyok itt negyedszerre és már tudom, hogy nem fogok évekig járni. „Mi jut eszedbe?” – lehet olyan hangsúllyal mondani a mondatot magyarul, hogy a kérdésből felszólítás legyen, hagyd abba, amit csinálsz, te bamba. Most viszont héberül beszélünk, a passzív-agresszív helyett az agresszív nyelvi kódok szerint, a kérdés valóban kérdez, tehát válaszolni kell rá.
Már kint vagyok az utcán, amikor leesik, hogy miről beszéltünk az ötven percben: cselekvési útmutatót kaptam a Noammal való viszony rendezéséhez. Az ülésen arra jutottam, hogy az idegrendszerem igényli a feszkó fenntartását, ezért gondolok annyit arra az emberre, akivel igazából nem akarok együtt lenni. Megfogalmazódott az a kérdés is, hogy akarok-e váltani, mert ha igen, a kezemben van a döntés és a hogyan is adja magát: két hét múlva, az előre megbeszélt találkozónkon meg kell mondanom Noamnak, hogy mekkora hatással van rám, és meg kell kérdeznem tőle, hogy ez kölcsönös-e.
Meghúzom a Rafi szájpadlásába tett tágítót suli után, neki a szája kattog, nem az agya, ez a nyolc évesek előnye a felnőttekkel szemben. Együtt gurulunk Nadav ovijába biciklin, ahol Nadavot fölteszem a bicikli gyerekülésére. Ein Karembe indulunk, ahová lefelé vezet az út. Az állatkert és az akvárium melletti bicikliúton haladunk, amikor Nadav elveszíti a kedvét és azt kiabálja, hogy ne menjünk tovább, mert emlékszik, hogy a múltkor motorosokkal találkoztunk ugyanitt. A motor hangos, ami fáj Nadav fülének, még akkor is, ha csak képzeli a zajt, nekem viszont a gyerekülésen ülő gyerek sírása fáj, mert nem csak képzelem. Megpróbálom megnyugtatni Nadavot, de a fagyi ígéretével sem sikerül, úgy látszik, beragadtak Nadavnál a motorosok, mint nálam a saját magamnak okozott állandó munkahelyi stressz. Aztán beérünk a vízművek alagútjának hűvösébe, ahol a ventilátor zúgása elnyomja a sírást. Nadav megnyugszik végre és már nem dobálja magát a székében, ami azzal fenyegetett, hogy mind a ketten felborulunk.
Az alagút végén kikötöm a biciklimet, Rafiét viszont feltolom az ösvényen, mert őt és a kistestvérét Dror fogja hazavinni autón, hogy ne kelljen visszafelé, hegymenetben is megtenniük az utat. Beülünk a Goldába, citromtortát eszem, aminek a felét meghagyom Drornak, aztán végül gyorsan betömöm a számba azt is, hogy ne maradjon semmi a tányéron, pedig a végén nem is esik már jól. Dror közben megérkezik és leül mellénk, de nem rendel semmit. Cukormérgezésem lesz, mondom a gyerekeknek, Drornak meg azt, hogy ma Noam megnézte a melleimet a folyosón, miközben váltottunk pár szót, és hogy most mi lesz. Dror belekanalaz Rafi csokiöntettel gazdagon leöntött joghurtjába, „nem jelent semmit, ha valamit, akkor abban a pillanatban jelentett, kár ezzel foglalkozni”, mondja tele szájjal, hát persze, mi mást mondhatna. „Biztos a szívedet nézte” – mondja Rafi, hozzám beszél, de héberül, hogy az apja is értse. Dror úgy tesz, mintha nem hallotta volna a fiát, és most Nadav fagyijába enne bele, ha Nadav nem kiabálná, hogy nem ad belőle. „Igazad lehet” – mondom Rafinak késve, mert szóhoz se jutok hirtelen. Dror szódát iszik és nem mond semmit.
A szívemnek négy kamrájában mindenkinek jut hely, főleg azután, hogy Dovot, a tanáromat, aki bántott, kitettem belőle. Ő aztán sok helyet foglalt el a szívemben, és csak most utólag látszik, hogy mekkorát, hiszen sokkal könnyebb az élet nélküle. Régi küzdőtárs telefonál este, elmondja, hogy hiányzom az edzésekről. „Te is hiányzol, és a többiek is”, mondom neki, de ebből még nem következik semmi, nem fogok visszamenni hozzátok, gondolom magamban, a jövő elkezdődött, mint a foci EB, de nélkületek, igazán sajnálom. Igaz, nektek is van még hely a szívemben, a leglevegőtlenebb és legsötétebb kamra a négy közül. Ellehettek benne, ha annyira akarjátok, de most már hagyjatok békén.
