Ben Stiller színész, filmrendező és humanitárius írása
Micsoda időket élünk mindannyian. Sok emberhez hasonlóan én is figyeltem a szörnyű közel-keleti eseményeket az elmúlt évben, és próbáltam elhatározni, hogyan reagáljak. Láttam a pimasz antiszemita incidenseket a városban, ahol élek, és harag, félelem és döbbenet keverékét éreztem, hogy a saját hazámban itt tartunk. Ha ezen a ponton nem mondok semmit, olyan érzésem lenne, mintha a saját lelkiismeretemet árulnám el. De mit mondjak? Hogyan lehet kifejezni a bonyolult és nagyon is valós érzéseket a közösségi média eme ijesztő világában, ahol úgy tűnik, hogy bármilyen érzelem egyik vagy másik oldalról nyit az online vitriol felé? Az általunk kezelt kérdések annyira árnyaltak és bonyolultak, hogy a rövid kijelentések semmiképpen sem fejezhetik ki teljesen azt, amit a szívemből szeretnék elmondani. A menekültek nyilvános szószólójaként küzdök, hogy összeegyeztessem a hallgatásomat ezzel a munkával. Kérlek, olvasd végig, amíg elmagyarázom. És hogy egyértelmű legyen, amit itt elmondok, az az én személyes nézetem, nem pedig bármely szervezeté – egyszerűen így érzem magam.
2016-ban lehetőséget kaptam, hogy együttműködjek az UNHCR-rel, az ENSZ Menekültügyi Ügynökségével, egy olyan globális szervezettel, amely életek megmentésével, jogok védelmével és jobb jövő építésével foglalkozik azoknak az embereknek, akik konfliktusok és üldöztetések miatt kényszerültek elhagyni az otthonukat. Az ügynökséget azért hozták létre, hogy segítse a második világháború elől menekülő milliókat, és nemzetközi projekteket vezet a menekültek, a lakóhelyüket elhagyni kényszerült közösségek és a hontalanok védelmében, azt biztosítva, hogy mindenkinek joga legyen menedékjogot kérni és biztonságos menedéket találni az erőszak, az üldöztetés vagy a hazájában dúló háború elől.
Az UNHCR-ral látogattam menekülteket és azokat, akiket háború és erőszak sújtott Libanonban, Guatemalában, Jordániában, Lengyelországban és Ukrajnában. Közvetlenül a szíriai konfliktus nyolcadik évfordulója előtt jártam Libanonban, és találkoztam a túlélésért küzdő menekültcsaládokkal a borotvaélen élő milliók között. A teljes körű orosz invázió után Kyevbe mentem, és olyan emberekkel beszélgettem, akiknek az életét felforgatta ez az értelmetlen háború. Kiálltam a menekültek mellett az ENSZ-ben és a Szenátus Külügyi Bizottsága előtt, és arra kértem az Egyesült Államok kormányát, hogy ne nézze el ezt a globális humanitárius válságot. Ezt nem dicsekvésképpen mondom, hanem azért, hogy elmagyarázzam: ha ezekről a helyekről szót kell ejtenem, nem hagyhatom figyelmen kívül azt a válságot, amely jelenleg a világ középpontjában van.
Én zsidó vagyok. És félig ír is vagyok. Apám édesanyja menekültként érkezett Lengyelországból az Egyesült Államokba. Apjának nagyapja Ukrajnából származott, ahol több mint 100 000 zsidó vesztette életét azokban az etnikai pogromokban, amelyek mindössze két évtizeddel előzték meg a holokauszt borzalmát. Édesanyám nagyszülei Írországból jöttek, hogy jobb életet keressenek. Reménnyel teli érkeztek New Yorkba, és nem sok mással.
Apám az Egyesült Államok hadseregében szolgált a Második Világháború végén. Megismerkedett anyámmal, és összeházasodtak – apám zsidó volt, anyám katolikus. Akkoriban ez probléma volt. A családjuk és a külvilág megítélésével foglalkozniuk kellett. Ezt a feszültséget humorrá alakították, és a stand-up fellépésüket etnikai különbségeikre alapozták, ami összehozta őket – és sikert is hozott nekik.
Amikor összeházasodtak, anyám áttért a zsidó vallásra. Nem volt vallásos a háztartásunk, de megtanultuk a befogadás és a tolerancia hagyományait. A bar micvóm után nem igazán jártam vissza túl gyakran a zsinagógába. De mindig is úgy éreztem, hogy kötődöm az ír és zsidó örökségemhez, és nagyra értékeltem azokat a kötelékeket, amelyeket családom mindkét oldalán láttam. Ezek a szüleim egymás iránti szeretete révén hangolódtak össze. Érezhető és gyönyörű dolog volt, amit gyerekként tapasztaltam. Olyan gyerekként, aki ilyen szeretetben nőtt fel, New Yorkban a 70-es években, soha nem tapasztaltam igazán antiszemitizmust. Ahol most találjuk magunkat, egy olyan hely, ahol soha nem gondoltam volna, hogy leszek.
Sok zsidóhoz hasonlóan én is gyászolok azok miatt, akik a Hamasz október 7-i barbár támadását elszenvedték és azok miatt, akik szenvedtek az atrocitások következtében. Fáj a szívem azokért a családokért, akik szeretteiket veszítették el ebben a szörnyű terrorcselekményben és azokért, akik ezekben a hosszú hónapokban izgatottan várják a még fogságban lévő túszok visszatérését. Ez egy rémálom. Gyászolom azokat az ártatlan gázai embereket is, akik életüket vesztették ebben a konfliktusban, és akik most átszenvedik ezt a szörnyű valóságot.
Utálom a háborút, de amit a Hamasz tett, az lelkiismeretlen és elítélendő volt. A túszokat ki kell szabadítani. A terrorizmust a bolygó minden lelkiismeres emberének a nevén kell neveznie, és ellene küzdenie kell. Semmilyen körülmények között nincs mentség rá.
Kiállok Izrael népe mellett, joguk van békében és biztonságban élni. Ugyanakkor nem értek egyet az izraeli kormány minden döntésével, hogy azzal, ahogyan a háborút vezetik. Azt akarom, hogy az erőszaknak vége legyen és a humanitárius válság által sújtott ártatlan palesztin emberek megkapják a szükséges életmentő segítséget. És tudom, hogy Izraelben sokan osztják velem ezt az érzést.
Úgy gondolom, ahogy sok ember Izraelben és a világon, hogy szükség van egy kétállami megoldásra, amely biztosítja, hogy az izraeli nép békében és biztonságban élhessen a palesztin nép hazája mellett, amely ugyanazokat a segítségeket nyújtja számukra.
Aggodalommal tölt el, hogy az izraeli kormány intézkedéseit érő kritikákat gyakran összemossák az izraeli és zsidó emberek elítélésével. Ennek eredményeként a globális antiszemitizmus tagadhatatlan növekedését látjuk. Magam is látom ezt a város utcáin, ahol felnőttem. Ez nem helyes, és el kell ítélni.
Az antiszemitizmust el kell ítélni, amikor csak történik, és bárhol is üti fel a fejét. Ahogy az iszlamofóbiát és mindenféle fanatizmust is. A történelemnek ijesztő amnéziája van a levegőben. Emlékeztetnünk kell magunkat, hogy a múltból tanulva csak reménytelibb, igazságosabb és békésebb jövőt csinákhatunk.
Nyilvánvalóan nem vagyok politikus vagy diplomata. Nincs megoldásom ezekre a világméretű konfliktusokra, és nem is kínálok megoldást. Azt hiszem, sok emberhez hasonlóan én is küzdök azzal, hogyan dolgozzam fel ezt az egészet. De, mint a lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberek szószólója, úgy gondolom, hogy ennek a háborúnak véget kell vetni. Miközben ezt írom, körülbelül 120 millió ember van a világon, akik konfliktusok miatt kényszerültek elhagyni otthonukat. A Közel-Keleten, Ukrajnában, Szudánban és sok más országban. Mindannyian megérdemlik, hogy biztonságban és békében éljenek. Az emberi szenvedésnek véget kell vetni. Ezt meg kell követelnünk vezetőinktől. A béke az egyetlen út.
Angolból fordította Vadász Éva
Főkép: Tüntetők gyülekeznek egy kormányellenes demonstráción, amely előrehozott választásokat követelt, a Knesszet előtt Jeruzsálemben, 2024. június 18-án – Fotó: Menahem Kahana – AFP / Getty Images
