Egy a napokban megtartott budapesti konferencián bemutatott kutatás arra a következtetésre jutott, hogy a magyar nyelvű zsidó média egyoldalúan ábrázolja Izraelt október 7-e és az emiatt kitört fegyveres konfliktus kapcsán. A Kibic-ben közzétett összefoglaló alapján a felmérés szerint „Az olyan narratívák, mint például, hogy Izrael népirtást követ el a palesztinok ellen, aránytalan az izraeli megtorlás, vagy Izrael háborús bűnt követ el – kizárólag idézetekként szerepeltek, kritikával ellátva.” A kutatásban megvizsgált honlapok egyikeként a Nobel-díjas Herta Müller szavaival szeretnénk felelni erre a „vádra”, melyeket főként a szerintünk a Hamasz és antiszemita propagandától befolyásolt, alapértékeiben megzavarodott értelmiség némely képviselői hangoztatnak az utóbbi hónapokban.
Müller, az egyik legnagyobb kortárs német írónő, a 2009-es irodalmi Nobel-díj nyertese szerint elborzasztó, hogy a nyugati fiatalok láthatóan elvesztették a demokrácia és a diktatúra közötti különbségtétel képességét.
Herta Müller — Nyílt levél
Szörnyekké lettek
A gázai háborúról szóló narratívák többségében a háború nem ott kezdődik, ahol elkezdődött. A háború nem Gázában kezdődött. A háború október 7-én kezdődött, pontosan 50 évvel azután, hogy Egyiptom és Szíria megszállta Izraelt. A palesztin Hamasz terroristák elképzelhetetlen mészárlást hajtottak végre Izraelben. Hősként filmezték magukat, és ünnepelték vérfürdőjüket. Győzelmi ünnepségük odahaza, Gázában folytatódott, ahová a terroristák súlyosan bántalmazott túszokat hurcoltak el, és hadizsákmányként mutatták be őket az ujjongó palesztin lakosságnak. Ez a hátborzongató ujjongás egészen Berlinig terjedt. A Neukölln kerületben az utcákon táncoltak, és a Samidoun nevű palesztin szervezet cukorkákat osztogatott. Az interneten hemzsegtek az örömteli bejegyzések.
A mészárlásban több mint 1200 ember halt meg. Kínzás, megcsonkítás és nemi erőszak után 239 embert raboltak el. A Hamasz által elkövetett mészárlás totális kisiklás a civilizációból. Olyan archaikus horror van ebben a vérszomjban, amelyet a mai korban már nem tartottam lehetségesnek. Ennek a mészárlásnak a mintája a pogromok általi megsemmisítés, amelyet a zsidók évszázadok óta ismernek. Ezért az egész ország traumatizálódott, mert Izrael állam megalapítása az éppen ilyen pogromok elleni védekezést szolgálta. És október 7-ig védettnek hitték magukat. Noha a Hamasz 1987 óta ül Izrael állam nyakán. A Hamasz alapító okirata egyértelműen kimondta, hogy céljuk a zsidók elpusztítása, és „Istenért végrehajtott halál a legnemesebb kívánságunk”.
Annak ellenére, hogy azóta voltak változások ezen a kartán, nyilvánvaló, hogy semmi sem változott: továbbra is a zsidók és Izrael elpusztítása a Hamasz célja és vágya. Pontosan ugyanúgy, mint Iránban. Az Iráni Iszlám Köztársaságban is állami doktrína a zsidók elpusztítása megalapítása, vagyis 1979 óta.
Amikor a Hamasz terrorjáról beszélünk, Iránt is mindig be kell vonni a diskurzusba. Ugyanazon elvek érvényesek rájuk, ezért Irán, a nagy testvér finanszírozza, felfegyverzi és csatlósává teszi a kistestvér Hamaszt. Mindkettő könyörtelen diktatúra. És tudjuk, hogy minden diktátor annál radikálisabb lesz, minél tovább uralkodik. A mai Irán kormánya kizárólag keményvonalasokból áll. A mollahok állama forradalmi gárdájával egy gátlástalan, terjeszkedő katonai diktatúra. A vallás nem más, mint álca. A politikai iszlám az emberiesség megvetését, nyilvános korbácsolást, halálos ítéleteket és kivégzéseket jelent Isten nevében. Irán a háborúzás megszállottja, ugyanakkor úgy tesz, mintha nem gyártana atomfegyvert. Ennek az úgynevezett teokráciának a megalapítója, Khomeini ajatollah vallási rendeletet, fatwát adott ki, amely kimondta, hogy a nukleáris fegyver nem iszlám.
2002-ben a nemzetközi ellenőrök már bizonyítékokat tártak fel Iránban egy titkos atomfegyver-programra. Egy oroszt béreltek fel a bomba kifejlesztésére. A szovjet atomfegyverkutatás szakértője évekig dolgozott Iránban. Úgy tűnik, Irán nukleáris elrettentésre törekszik Észak-Korea példáját követve – és ez ijesztő gondolat. Főleg Izraelnek, de az egész világnak is.
A mollahok és a Hamasz háborús rögeszméje annyira eluralkodott, hogy – ha a zsidók kiirtásáról van szó – még a síiták és szunniták közötti vallási megosztottságot is túlszárnyalja. Minden más ennek a háborús megszállottságnak van alárendelve. A lakosságot szándékosan szegénységben tartják, miközben a Hamasz vezetésének vagyona mérhetetlenül növekszik – Ismail Haniyeh Katarban állítólag milliárdok fölött rendelkezik. Az emberiesség megvetése pedig nem ismer határokat. A lakosság számára szinte csak a mártíromság marad. A katonaság plusz a vallás teljes körű megfigyelést biztosít. A gázai palesztin politikában szó szerint nincs helye az eltérő véleményeknek. A Hamasz hihetetlen brutalitással kiűzte az összes többi politikai áramlatot a Gázai övezetből. Miután Izrael 2007-ben kivonult a Gázai övezetből, a Fatah tagjait elrettentésül kidobták egy tizenöt emeletes épületből.
A mi érzéseink az ő legerősebb fegyverük
Így a Hamasz átvette az irányítást az egész Gázai övezet felett, és megkérdőjelezhetetlen diktatúrát hozott létre. Nem vitatható, mert senki sem él sokáig, aki megkérdőjelezi. A lakosság közösségi hálózata helyett a Hamasz alagúthálózatot épített ki a palesztinok lábai alá. Még a nemzetközi közösség által finanszírozott kórházak, iskolák és óvodák alá is. Gáza egyetlen katonai laktanya, az antiszemitizmus föld alatti mély-állama. Teljes és mégis láthatatlan. Iránban van egy mondás: Izraelnek szüksége van fegyvereire, hogy megvédje népét. A Hamasznak pedig szüksége van a népre, hogy megvédje fegyvereit.
Ez a mondás a legrövidebb leírása annak a dilemmának, hogy Gázában nem lehet elválasztani a civilt a katonaitól. És ez nem csak az épületekre vonatkozik, hanem az épületek lakóira is. Az izraeli hadsereg ebbe a csapdába kényszerült az október 7-re adott válaszában. Nem csábították, hanem kényszerítették. Kénytelen megvédeni magát, és bűnössé tenni magát az infrastruktúra tönkretételével az összes polgári áldozattal együtt. És pontosan ezt az elkerülhetetlent akarta és használja ki a Hamasz. Azóta ez uralja a világba eljutó híreket. A szenvedés látványa naponta megzavar bennünket. De egyetlen háborús riporter sem dolgozhat önállóan Gázában. A Hamasz irányítja a képek kiválasztását, és hangszereli érzéseinket. Az érzéseink a legerősebb fegyverük Izrael ellen. A képek kiválasztásával pedig még a palesztinok egyedüli védelmezőjének is sikerül felmutatnia magát. Ez a cinikus számítás meghozta gyümölcsét.
„Ganz normale Männer”
Október 7. óta újra és újra eszembe jut egy, a náci korszakról szóló könyv, Christopher R. Browning „Ganz normale Männer” című könyve. Leírja, ahogy a lengyelországi zsidó falvakat megsemmisítette a 110-es tartalékos rendőrzászlóalj, amikor Auschwitzban még nem léteztek nagy gázkamrák és krematóriumok. Olyan volt, mint a Hamasz terroristák vérszomja a zenei fesztiválon és a kibucokban. 1942 júliusában mindössze egy nap alatt lemészárolták Józefów falu 1500 zsidó lakosát. Gyerekeket és csecsemőket lőttek le az utcán a házuk előtt, az öregeket és a betegeket az ágyukban. A többieket az erdőbe hajtották, ahol le kellett vetkőzniük és a földön kúszniuk. Kigúnyolták és megkínozták őket, majd lelőtték és egy véres erdőben hagyták feküdni. A gyilkosság perverzzé vált.
A könyv a „Ganz normale Männer” (egészen normális férfiak) címet viseli, mert ez a tartalékos rendőrzászlóalj nem SS-ekből vagy Wehrmacht-katonákból állt, hanem civilekből, akiket már nem tartottak alkalmasnak katonai szolgálatra, mert túl idősek voltak. Teljesen normális szakmákból jöttek, és szörnyetegekké változtak. Csak 1962-ben kezdődött a tárgyalás ezekről a háborús bűnökről. A tárgyalási jegyzőkönyvek azt mutatják, hogy néhány férfi „nagy lendületbe került az egésztől”. A szadizmus odáig fajult, hogy egy frissen házasodott kapitány elhozta a feleségét a mészárlásra, hogy megünnepelje a nászútjukat. Mert a vérszomj más falvakban is folytatódott. Az asszony pedig a magával hozott fehér menyasszonyi ruhában sétált a piactéren összeterelt zsidók között. Nem ő volt az egyetlen feleség, akinek megengedték, hogy meglátogassa férjét. A tárgyalás irataiban egy hadnagy felesége a következőket mondja: „Egy reggel a férjemmel ültünk a szállás kertjében, reggeliztünk, amikor egy egyszerű ember a szakaszából odalépett hozzánk, merev testtartást vett fel és kijelentette: ‘Hadnagy úr, még nem reggeliztem!’ Amikor a férjem kérdőn nézett rá, tovább magyarázta: ‘Még nem öltem zsidót’”.
Nincsenek tudatában többé a szabadságuknak
Helyes-e az október 7-i náci mészárlásokra gondolni? Szerintem helyes, mert a Hamasz maga akarta felidézni a soá emlékét. És azt akarta demonstrálni, hogy Izrael állam többé nem garancia a zsidók túlélésére. Hogy az államuk egy délibáb, hogy nem menti meg őket. A logika megtiltja, hogy közel legyünk a Shoá szóhoz. De miért kell ezt tiltani? Mert a bennek lévő érzés nem kerülheti el ezt a lüktető közelséget.
Aztán van még valami, ami eszembe jut, és a nácikra emlékeztet: a palesztin zászló vörös háromszöge. A koncentrációs táborokban ez volt a kommunista foglyok szimbóluma. És ma? Ma újra látható a Hamasz videóin és Berlinben az épületek homlokzatain. A videókban ölésre való felszólításnak használják. A homlokzatokon megjelöli azokat a célpontokat, amelyeket meg kell támadni. Egy nagy piros háromszög dereng az „About Blank” techno klub bejárata fölött. Évekig szíriai menekültek és meleg izraeliek táncoltak itt magától értetődően. De most már semmi sem magától értetődő. Most a piros háromszög sikolt a bejárat fölött. Egy raver, akinek zsidó családja Líbiából és Marokkóból származik, ma ezt mondja: „A politikai légkör minden démont felébreszt. A jobboldal számára mi, zsidók nem vagyunk elég fehérek; a baloldal számára túl fehérek vagyunk.” A zsidógyűlölet gyökeret vert Berlin éjszakai életében. Október 7. után a berlini klubélet szó szerint sunyít. Bár 364 fiatalt, hozzájuk hasonló ravereket lemészároltak egy techno fesztiválon, a klubszövetség csak napokkal később kommentálta a dolgot. És még ezt is csak felületes rutinból, mert az antiszemitizmusról és a Hamaszról szó sem esett.
Több mint harminc évig éltem diktatúrában. És amikor Nyugat-Európába jöttem, nem tudtam elképzelni, hogy a demokrácia ilyen módon valaha is megkérdőjelezhető lesz. Azt hittem, hogy egy diktatúrában szisztematikusan agymossák az embereket. És hogy a demokráciákban az emberek megtanulnak önállóan gondolkodni, mert az egyén számít. A diktatúrával ellentétben, ahol tilos a független gondolkodás, és a kényszerkollektíva képezi az embereket. És ahol az egyén nem a kollektíva része, hanem ellensége. Meg vagyok döbbenve, hogy a fiatalok, a nyugati diákok annyira össze vannak zavarodva, hogy már nincsenek tudatában szabadságuknak. Hogy láthatóan elvesztették a demokrácia és a diktatúra közötti különbségtétel képességét.
Abszurd, hogy például homoszexuálisok és queer emberek a Hamasz mellett tüntetnek – ahogy Berlinben november 4-én tették. Nem titok, hogy nemcsak a Hamasz, hanem az egész palesztin kultúra megveti és megbünteti az LMBTQ-embereket. A Gázai övezetben elképzelhetetlen még egy szivárványos zászló is. A Hamasz melegekre vonatkozó szankciói legalább száz korbácsütéstől a halálbüntetésig terjednek. A palesztin területeken végzett 2014-es felmérésben a válaszadók 99 százaléka szerint a homoszexualitás erkölcsileg elfogadhatatlan. Lehet szatirikus megközelítést is alkalmazni, ahogy David Leatherwood blogger teszi az „X”-en: queerként tüntetni Palesztináért olyan, mint csirkeként a Kentucky Fried Chicken-ért tüntetni.
Arra is kíváncsi vagyok, vajon sok amerikai egyetem hallgatói tudják-e, mit csinálnak, amikor a tüntetéseken azt skandálják: „Mi vagyunk a Hamasz” vagy akár „Kedves Hamasz, bombázd Tel-Avivot!” vagy „Vissza 1948-ba”. Ez még mindig ártatlan vagy már hülyeség? Bár az október 7-i mészárlást ezeken a tüntetéseken már nem említik. És felháborító, amikor október 7-ét úgy értelmezik, mintha Izrael megrendezte volna. Vagy amikor egyetlen szó sem esik a túszok szabadon bocsátásának követeléséről. Amikor ehelyett Izrael gázai háborúját egy gyarmati hatalom önkényes hódító és megsemmisítő háborújaként ábrázolják.
A fiatalok csak a TikTokon néznek klipeket? Eközben a követő, befolyásoló, aktivista kifejezések már nem tűnnek ártatlannak számomra. Ezek az elegáns internetes szavak komolyak. Mind létezett az internet előtt is. Visszafordítom őket egy más korba. És hirtelen megmerevednek, mint a fémlemez, és túlságosan tiszták. Mert az interneten kívül követőket, befolyásoló ügynököket, aktivistákat jelentenek. Mintha egy fasiszta vagy kommunista diktatúra gyakorlóteréről vették volna át őket. Rugalmasságuk egyébként is illúzió. Mert tudom, hogy a szavak azt teszik, amit mondanak. Elősegítik az opportunizmust és az engedelmességet a közösségben, és megkímélik az embereket attól, hogy felelősséget vállaljanak a csoport tevékenységéért.
Nem lennék meglepve, ha a tüntetők egy része olyan diák lenne, aki alig néhány hónappal ezelőtt „Nők, élet, szabadság” szlogennel tiltakozott az iráni elnyomás ellen. Megdöbbentő számomra, amikor ugyanazok a tüntetők ma szolidaritást mutatnak a Hamasszal. Úgy tűnik számomra, hogy már nem értik a tartalom mélységes ellentmondását. És vajon miért nem érdekli őket, hogy a Hamasz a legkisebb tüntetést sem engedné meg a nők jogaiért. És hogy október 7-én a megbecstelenített nőkkel hadizsákmányként parádéztak.
A Washingtoni Egyetem kampuszán a tüntetők a „Népi Törvényszék” csoportos játékot játszák szórakoztatás céljából. Az egyetem képviselőit szórakozásból bíróság elé állítják. És akkor következnek az ítéletek, és mindenki kórusban üvölti: „fel az akasztófára” vagy „guillotine”. Taps és nevetés hallatszik, sátortáborukat „mártírhelynek” keresztelik. Ahogy tüntetnek, azzal tiszta lelkiismerettel saját kollektív butaságukat ünneplik. Érdekes, mit taníthatnak ma az egyetemeken?
Számomra úgy tűnik, hogy október 7-e óta az antiszemitizmus kollektív csettintésként terjed, mintha a Hamasz lenne a befolyásoló, a diákok pedig a követők. Az influencerek és követőik médiavilágában csak a videók utáni gyors klikkelések számítanak. A szempillák rebbenése, az eleven érzelmek elkapása. Itt ugyanaz a trükk működik, mint a reklámban.
Új fordulatot vesz a tömegek fogékonysága, a huszadik század katasztrófájának oka? A bonyolult tartalom, árnyalatok, összefüggések és ellentmondások, kompromisszumok idegenek a médiavilágtól.
Ez látszik az internetes aktivisták ostoba felhívásán is az oberhauseni rövidfilmfesztivál ellen. Ez a világ legrégebbi rövidfilmes fesztiválja, és idén ünnepli fennállásának hetvenedik évfordulóját. Sok nagyszerű filmes kezdte itt pályafutását korai munkáival. Miloš Forman, Roman Polański, Martin Scorsese, Szabó István és Agnès Varda. Két héttel a berlini Hamasz-ünnepségek után Lars Henrik Gass, a fesztivál igazgatója ezt írta: „2022 márciusában félmillió ember vonult az utcára, hogy tiltakozzanak Oroszország ukrajnai inváziója ellen. Ez fontos volt. Kérjük, küldjünk most egy ugyanolyan erős jelzést. Mutasd meg a világnak, hogy a Neukölln Hamasz barátai és zsidógyűlölői kisebbségben vannak. Gyertek mind! Kérem!”
Ez ellenséges reakciót váltott ki az interneten. Egy névtelen csoport azzal vádolta meg, hogy démonizálta a szolidaritást a palesztin felszabadítással. A csoport biztosította arról, hogy „ösztönzi” a nemzetközi filmes közösséget a fesztiválon való részvétel újragondolására. Burkolt felhívás a bojkottra, amelyet sok filmes követett, és lemondta kötelezettségvállalásait. Lars Henrik Gass helyesen mondja, hogy jelenleg a politikai vitákban regressziót tapasztalunk. A politikai gondolkodás helyett a politika ezoterikus megértése érvényesül. E mögött a következetesség vágya és a megfelelési kényszer áll. A művészeti szcénában is lehetetlenné vált különbséget tenni az Izrael létjogosultsága melletti kiállás és a kormányzat kritizálása között.
Éppen ezért bele sem gondolnak, hogy a sok halott és a gázai szenvedések miatti világméretű felháborodás nem része-e a Hamasz stratégiájának? Amely süket és vak népe szenvedésére. Különben miért lőne rakétákat a Kerem Shalom határátkelőre, ahová a legtöbb segélyszállítmány érkezik? Vagy miért gyújtaná fel egy ideiglenes kikötő építkezését, ahová hamarosan megérkeznek a segélyszállítmányok? Egyetlen együttérző szót sem hallottunk a gázaiak iránt Sinwar úrtól és Haniyeh úrtól. És a békevágy helyett csak a maximális igények, amelyekről tudják, hogy Izrael nem tudja teljesíteni azokat. A Hamasz az állandó háborúra tett Izraellel. Ez lenne a legjobb garancia a fennmaradására. A Hamasz azt is reméli, hogy nemzetközileg is elszigeteli Izraelt, bármi áron.
Thomas Mann „Doktor Faustus” című regényében a nemzetiszocializmusról azt mondják, hogy „mindent, ami német, elviselhetetlenné tett a világ számára”. Az a benyomásom, hogy a Hamasz és támogatói stratégiája az, hogy mindent, ami izraeli, tehát mindent ami zsidó, elviselhetetlenné tegyen a világ számára. A Hamasz az antiszemitizmust állandó globális hangulatként szeretné fenntartani. Ezért is akarja újraértelmezni a Soát. A náci üldözés és a palesztinai menekülés is megkérdőjelezhető. És végül Izrael létjogosultsága. Ez a manipuláció egészen odáig megy, hogy azt állítsa, a német holokauszt-emlékezés csak kulturális fegyverként szolgál Izrael nyugati-fehér „megszállási projektjének” legitimálására. Az elkövető-áldozat viszony ilyen történelmietlen és cinikus megfordításainak célja, hogy megakadályozzák a Soá és a gyarmatosítás közötti különbségtételt. Mindezen halmozott konstrukciók mellett Izraelt már nem a Közel-Kelet egyetlen demokráciájának tekintik, hanem gyarmatosító mintaállamnak. És örök agresszornak, akivel szemben a vak gyűlölet indokolt. És még a pusztítási vágy is.
Yehuda Amichai zsidó költő azt mondja, hogy egy szerelmi költemény héberül mindig a háborúról szól. Sokszor a háború kellős közepén született, háborúról szóló vers. „Jeruzsálem 1973” című verse a jom kippuri háborúra emlékeztet:
„Szomorú férfiak hordozzák szeretteik emlékét
a hátizsákjukban, oldalzsebükben
lőszeröveiken, lelkük zacskójában,
nehéz álomredőkben a szemük alatt.”
Amikor Paul Celan 1969-ben Izraelbe látogatott, Amichai lefordította Celan verseit és felolvasta őket héberül. Itt találkozott a Soá két túlélője. Yehuda Amichait Ludwig Pfeuffernek hívták, amikor szüleivel elmenekült Würzburgból.
Az izraeli látogatás felkavarta Celant. Találkozott olyan volt iskolatársaival a romániai Csernyivciből, akik – meggyilkolt szüleivel ellentétben – Palesztinába tudtak menekülni. Paul Celan ezt írta Yehuda Amichainak látogatása után és nem sokkal azelőtt, hogy a Szajnába vetette magát: „Kedves Yehuda Amichai, hadd ismételjem meg azt a szót, amely beszélgetésünk során spontán módon az ajkaimra került: Nem tudom elképzelni a világot Izrael nélkül; és nem is akarom elképzelni Izrael nélkül.”
A Nobel-díjas író ezt a szöveget a „Zsidó kultúra Svédországban” október 7-i fórumán olvasta fel Stockholmban, május 25-én.
Fordította: Izraelinfo
