Hétfőn délelőtt leszállt a gépünk Izraelben, és azóta a napjaim olyanok, mintha egy hullámvasúton ülnék. Elutaztunk a gázai határ mellett lévő Nir Oz kibucba, ahol az egyik túlélőtől, Martintól megtudtuk, hogyan élte át és túl az október 7-i mészárlást. Az ő kibucukban a 400 lakosból 46-ot megöltek, 71-et elraboltak, köztük a két kis vörös Bibas gyereket és szüleiket. Kfir Bibas 8 hónapot élt úgy, ahogy a mi gyerekeink, boldog, vidám, szerető családban, és eddig 9 hónapot töltött fogságban. Ott álltunk a könnyeinket nyelve a házuk előtt, és láttuk az október 7-e előtti életük megmaradt nyomait. A terroristák jöttek-mentek a kibuc és Gáza között. Martin történetében a legmegdöbbentőbb volt, hogy nők és tinédzserek is részt vettek az emberrablásban és fosztogatásban.
A legmegrázóbb számomra talán a Nova fesztivál helyszínén létrehozott emlékpark volt, hiszen ezek a fiatalok akár a mi gyerekeink is lehettek volna. 364 fiatalt megöltek, a lányokat, mielőtt megölték volna, a fákhoz kötözték és sorban megerőszakolták, 37 fiatalt pedig elraboltak túsznak. Minden egyes meggyilkoltnak és túsznak állítottak egy emlékoszlopot, amelyek között járkálva átjárt a fájdalom.
A mészárlás napján kiégett, szétlőtt, összeroncsolódott kb. 500 autóból létrehoztak egy emlékhelyet Tkumában, ahol nemcsak a menekülni kényszerült izraeliek autóit lehet látni, hanem a terroristák motorjait, biciklijeit és autóit is. Az egyik kiégett mentőben 16 ember DNS-ét találták meg. De volt ott egy időseket szállító kisbusz, amely épp egy kirándulásra indult. Senki nem maradt életben közülük. És ott volt annak a srácnak az autója, aki addig jött-ment a Nova helyszíne és egy biztonságos hely között, ahová sok-sok fiatalt kimenekített, amíg végül őt is megölték. Örök mementó ez.
Beszélgettünk Elishevával, aki egy 47 éves, 6 gyerekes családapa. Október 7-én a barátai kétségbeesve hívták az egyik Gáza melletti kibucból, hogy baj van, jöjjön segíteni. Felvette az egyenruháját, fogta a pisztolyát, beült az autójába, felszedte pár katonatársát és elindult délre. Szderot városáig jutott, ahol nem engedte tovább őket az IDF. Ott a kezébe nyomtak egy fegyvert. 2 hétig harcolt Szderotban, kimentett zsidókat a terroristák karjai közül, megtalált több napja bujkáló izraelieket, de terroristákat is. Aztán 2 hét múlva bement a már összeállt egységével Gázába, és 2 hétig éjt nappallá téve harcolt, mígnem rájuk robbantottak egy házat. A tíz fős egységből négyen meghaltak, ötüknek mindkét lábát le kellett amputálni, az egyiküknek az egyiket. Elisheva azt hitte, meg fog halni. Elmondta a Smát, és gondolatban elbúcsúzott a szeretteitől. Olyan állapotban került a műtőasztalra, hogy nem mertek neki sok altatót adni, úgyhogy a műtét alatt végig tudatánál volt, hallott és érzett mindent, miközben amputálták a lábait. Elisheva optimista, tud nevetni, persze nagyokat nyel és elérzékenyül, miközben meséli a történetét, de mondja, hogy már csak fél év és kikerül innen. November 10. óta van kórházban.
Elmentünk Natalie önkéntesek által üzemeltetett konyhájába, ahol sütöttünk-főztünk, így hozzájárulva a napi 1000 ingyenes étel elkészítéséhez, ami nem csak katonákhoz kerül, hanem holokauszt túlélőkhöz, szegényekhez, túszok családjaihoz, akiknek a jelen helyzetben nincs erejük a főzéssel foglalkozni.
Segítettünk csomagolni az Israel Support Bridge nevű, szintén adományokból működő szervezetnek. Napra pontosan követik, hogy kinek, hol és mire van szüksége Izraelben, legyen ez katonai bázis vagy kitelepített kibucok lakói, így a jól kiépített hálózatukon keresztül rögtön reagálni tudnak a felmerült igényekre.
Önkénteskedtünk a mezőgazdaságban, ahol salátaszedésre érkeztünk, de kiderült, hogy nagyobb szüksége van a tulajnak arra, hogy kitakarítsuk az üvegházakat, úgyhogy seprűt, lapátot és talicskát ragadtunk, és pikk-pakk rendbe tettük a területet.
Ellátogattunk a Shura katonai bázisra, ahová október 7-én nemcsak az elhunyt katonákat szállították, hanem minden lemészárolt gyereket, fiatalt és időset. 244 hely van a hűtőházban. Ekkor az udvaron lévő hűtőkamionban is holttestek vártak az azonosításra. Ben-Zvi elmesélte, hogy egy tartalékos családapát behívtak az egységéhez, elköszönt a feleségétől és a gyerekétől, majd 4 óra múlva megölték Gázában. Beazonosították a holttestét, értesítették a feleségét, aki nem hitte el, hogy a férje halt meg, hiszen 4 órával azelőtt köszönt el tőle. Nem érdekelte sem az ujjlenyomat, sem semmilyen azonosítás, addig lehetetlennek tartotta, hogy az az ő férje, míg meg nem mutatták neki a gyerekük levelét, amit a gyerek bevonulás előtt adott oda az apukájának, és azt írta rá: „Vigyázz magadra, várlak haza, nagyon szeretlek, apa.” Ben-Zvi és Noa olyan tisztelettel és alázattal meséltek a munkájukról, ahogy a halottakat készítik fel az utolsó útjukra, mint ahogy senkit sem hallottam még a munkájáról beszélni.
Találkoztunk a 4 éves Abigail nagybátyával, aki az 51. napon szabadult ki az eddigi egyetlen túszcsere keretében Gázából, és aki azóta a 3 saját gyereke mellé örökbe fogadta az árván maradt Abigailt és 2 testvérét. Zoli elmesélte Abigail történetét, amit minden bizonnyal sokan hallottatok. Zoliék a Kfar Aza nevű kibucban élték túl október 7-ét, amikor is megmentett egy anyát és az 1 hónapos csecsemőjét azzal, hogy berántotta őket a házukba, a védett szobába. De a kisbaba elkezdett sírni az éhségtől, miközben a legnagyobb csendben kellett volna maradni, hogy ne hívják fel a terroristák figyelmét magukra. Zoli ekkor azt mondta magának: “Idefigyelj Zoli, te szakács vagy, nem igaz, hogy nem tudsz bébiételt készíteni,” úgyhogy kiment a védett szobából, egyik kezében a pisztolya, másikban a fakanál, és elkészítette a csecsemőnek a bébiételt. 30 óra után evakuálták őket. Azt mondták az orvosok, ha Zoli nem készít ételt az 1 hónapos kisbabának, éhen halt volna.
A közös, az összes emberben, legyen az kibucnyik, katona, rabbi, ügyvezető vagy akár csak egy ismeretlen a kávézóból, akikkel találkoztunk, az, hogy kivétel nélkül, mindannyian, nem tudtak elég hálásnak lenni a szolidaritásunkért. És azt kérték tőlünk, vigyük a hírét annak, ami itt, Izraelben történt október 7-én, amit most láttunk, megtapasztaltunk, mert ha nem beszélünk róla, a világ nagyon hamar elfelejti, mi több, eltorzítja a történteket.
Rét Ágnes Budapesten született és a mai napig ott él. Tanulmányait Budapesten és Izraelben végezte. Három gyermek édesanyja. A Republikon Intézet programkoordinátora. A Lauder Javne Iskola szülői tanácsának elnöke. Izraelt imádó és támogató aktivista, aki a legnehezebb időkben is bátran kimutatja szolidaritását. Posztjai az emberközeli leírásai és jó rálátásai miatt nagy olvasottságnak örvendenek. Szabadidejét legszívesebben a magas hegyek között, túrázással tölti.
