Biztos megvan, hogy amikor árad a Duna, milyen mély csend telepszik a bámészkodókra a rakpartokon. Valami ilyesmit éreztem hétvégén az amúgy folyton nyüzsgő tel-avivi Dizengoff téren. Egy izraeli és egy portugál barátommal ültünk ott és figyeltük az október 7. óta organikusan növekvő emlékhelyet a szökőkút körül. Az emberek jöttek-mentek – ki csak odapillant a kaotikus gyásztablóra, ki lassú léptekkel akkurátusan végigmérte azt. – Ez megy nap mint nap, immár 9 hónapja – magyarázta izraeli barátom a portugálnak. Aztán folytattuk a hallgatást.


Másnap a csoportommal a jeruzsálemi Herzl-hegyen jártunk, amely Izrael nemzeti temetője és emlékhelye. Itt nyugszik az ország néhány miniszterelnöke és elnöke, körülöttük pedig sok ezer katona Izrael különböző háborúiból és a köztes “békés” időkből. Ma már tucatszám sorakoznak itt az október 7. után elesett katonák sírjai is. Csupa fiatal és életerős ember végső nyughelye, a sírok napok alatt a Dizengoff téri spontán emlékhelyhez hasonló gyászoltárokká nőtték ki magukat. Az igazat megvallva,

van abban valami bizarr, ahogy a katonásan egyen sírokat belakják a családok, barátok, tisztelők.

Az elhunyt kedvenc söre és a lubavicsi rebbe fotója engem a mexikói halottkultuszra emlékeztet. De ez mindegy is, mert a lényeg, hogy ők Izrael legifjabb hősei, akikből sajnos napról napra egyre több van.

A Herzl-hegyen eltemetett katonákat a Shura bázison adják ki a családoknak. Ez a mi fogalmaink szerint patológia, de valójában több annál. A visszafogottan letisztult, funkcionalista épületet 244 holttest egyidejű befogadására alakították ki. Október 7-én ide került minden áldozat, függetlenül attól, hogy civil vagy katona volt. Azokban a napokban három hűtőkonténer állt az udvaron, az épületben pedig minden létező helyen hullazsákok sorakoztak egészen addig, amíg nem sikerült az azonosítás. Ez nem volt mindig egyszerű feladat. A legtöbb holttest mindenféle dokumentum vagy egyéb külső azonosításra alkalmas tényező ismerete nélkül került ide, sok holttest úgy roncsolódott, hogy sem a fogak, sem az ujjlenyomatok alapján nem lehetett beazonosítani. Ilyenkor DNS alapján próbálják megmondani, ki az elhunyt. De ez sem volt mindig egyszerű. Azok, akiket másokkal egy helyen gránát tépett szét, és a testrészeik összekeveredtek, vagy épp a saját házukban égtek szénné összekapaszkodva a szeretteikkel, róluk még a tudomány legújabb vívmányai segítségével sem olyan könnyű megmondani, hogy kit kapartak össze a helyszínelők. Ez mind a bizonyosságról szól, és egy személytelen technikai folyamat, a Shura azonban az Izraeli Védelmi Erők rabbinátusa alá tartozó intézmény. Az ő elsődleges feladatuk, hogy a zsidó hagyományoknak megfelelően megadják a végtisztességet az elhunytnak. Felkészítsék arra, hogy a test és a lélek elváljon egymástól, a család pedig elgyászolhassa a szerettét. Ez soha nem egyszerű feladat, de

a zsidó hagyományban a legnagyobb micvék egyike a halottmosdatás és a végtisztességgel együtt járó feladatok elvégzése.

Az itteni kísérőink megfoghatatlan szeretettel beszéltek minderről, egyértelművé téve, hogy ők nem a futószalag részei, nekik személyes ügy, ami a testekkel történik. És ez akkor is így volt, amikor minden létező helyen holttestek hevertek a halottasházban. Nem hiszem, hogy véletlen, a személyzetben negyven alattit nem láttunk. És még nekik is állandó pszichológiai támogatás szükséges, hogy bírják a terhelést.

Olykor nehéz megmondani, ki jár jobban, az, aki Shurában végzi, vagy az, aki a modern fegyverek brutális pusztítása ellenére életben marad. Nem sok szó esik róla, de a gázai háború minden eddiginél több súlyos sérültet “eredményezett”. Ahhoz képest, hogy milyen brutális harcok zajlanak Gázában és milyen hosszú ideje tart a háború, viszonylag kevés az izraeli hősi halott. Ez két dolognak tudható be: az elmúlt évtizedekben rendkívüli fejlődésen ment át a harctéri orvoslás, és az IDF kiemelt prioritásként kezeli a harctéri mentés összetett folyamatát. Az ezzel foglalkozókat a háború idején is trenírozzák, nekik tényleg a kisujjukban kell lennie a protokollnak. Mi is találkoztunk olyan magyar fiúval, aki ilyen feladatokat lát el. Sőt, a magyar adományozók jóvoltából a Kidmával többféle egészségügyi eszközzel is segítettük őt és munkatársait.


A harctéri medickek/felcserek és mentőegységek cifra helyzetekben segítenek életben maradni. Találkoztunk egy katonával, Elishevával, aki október 7-én önként ragadott fegyvert, majd egységével Gázába vezényelték. Tízfős csapatával besétáltak a Hamasz “jól előkészített” csapdájába, rájuk robbantották az épületet, amit épp átfésültek. Négyen azonnal meghaltak vagy a mentés ideje alatt elvéreztek, hatuknak összesen egy lábát sikerült megmenteni, és kész csoda, hogy nem hagyták mind ott a fogukat. Mindezt egy kerekesszékben ülve mondta el nekünk a hatgyerekes apuka. Elishevát olyan rossz állapotban evakuálták, hogy nem merték elkábítani sem, mert félő volt, hogy nem tér magához. Saját elmondása szerint magánál volt az amputáció során. Mindez fél éve esett meg, és még legalább fél év rehabilitáció vár rá a kórházban. Nem kérdés, hogy amennyire az lehet, fizikailag rendbe rakják, ha az orvosilag lehet – modern protézist kap. De senki meg nem mondja, hogy az átélt traumát valaha kiheveri-e. És ez már nem csak az ő személyes baja, ez a családját is sújtja, mint ahogy a társadalomnak is fel kell nőnie a PTSD-ben szenvedő veteránok tömeges integrációjához.

Hosszú lesz még a gázai háború árnyéka… Főleg úgy, hogy tulajdonképpen október 7. óta konstans PTSD-ben szenved az izraeli társadalom maga is.

Egy ország vesztette el a biztonságérzetét, és derült ki, hogy hamis illúziókba ringatták magukat a zsidó állam védelmi képességei terén.

Izrael öndefiníciója szerint nem egyszerűen a zsidó otthon, hanem az egyedüli hely a világon, ahol államilag garantált zsidóként nem érheti bántódás a polgárát. Október 7-én megtörtént, amivel senki nem számolt: a saját otthonaikban, a saját földjükön zajlott a pogrom. Ezt tetézi az az elementáris trauma, amit az elrabolt túszok jelentenek. Kilenc hónap után nyoma sincs, hogy elfelejtenék őket, hogy is lehetne! A zsidó nép alapvetése, hogy minden zsidó felelős a másik zsidóért. A túszok sorsa valódi nemzeti ügy – a “Bring Them Home Now” szlogen a legváratlanabb helyeken köszön vissza, a túszok képei mindenütt ott lógnak, a legtöbben sárga szalagot hordanak, ami az elraboltak szimbóluma. Mindeközben a terror helyszínei – már amelyik látogatható a közeli háború és a kegyeleti okok miatt – emlékhellyé alakultak át. Ilyen a Nova fesztivál helyszíne is, ahol 364 fiatalt mészároltak le alig másfél óra leforgása alatt. Itt minden az áldozatokról szól, amerre néz az ember, az itt bulizók portréi néznek vissza. Döbbenetes, akár a Sziget fesztiválon is szembejöhettek volna ezek az arcok, vagy talán jöttek is…

Szombat este a már említett izraeli és portugál barátaimmal becsatlakoztam a hadsereg tel-avivi főhadiszállása előtti tömegtüntetésbe. Ide koncentrálódnak a legnagyobb demonstrációk, tízezrek, olykor százezrek gyűlnek össze. Kialakult menetrendje van már a tüntetésnek, ennek része, hogy rituálisan felolvassák a fogságban lévők neveit. A szabadon bocsátásra utalva minden név után a tömeg “ahsav!” vagyis “most!” felkiáltással válaszolt. Százhuszonkétszer egymás után. Borzongató volt.

A túszok szabadsága nemzeti egységet teremtett, a háború kérdése már megosztóbb. A Kaplanon tüntetők másik fő követelése Netanyahu lemondása, akit október 7. első számú felelősének tartanak. Neki viszont esze ágában sincs a felelősséget vállalni. És innentől nagyon nehéz kérdés megítélni, hogy a 9 hónapja tartó háború valós biztonsági célokért zajlik-e, vagy a történtek miatt felelős elit – élükön a miniszterelnökkel – politikai túlélése a tét. Míg a Kaplanon tüntetők gyakorlatilag mindent megadnának a Hamasznak a túszok szabadságáért cserébe, addig az ország többsége jobb híján elfogadja az izraeli hadsereg soha nem látott véráldozatát, mint a nyomásgyakorlás szörnyű árát. Hogy ez rövid távon elhozza-e a túszok szabadságát és új status quót teremt-e Gázában, abban erősen megoszlanak a vélemények.

Izrael messze leghosszabb háborúja sajnos nem a gyors sikerekről szól.

Mindeközben a hátország ad némi reményt az embernek. Október 7. tragédiája soha nem látott összefogást eredményezett. Mindenféle segélyakciók, kampányok és gyűjtések indultak be szinte azonnal. Ezek nagyon sok pozitív energiát szabadítottak fel, amelyek elengedhetetlenek a közös gyógyuláshoz. Ez azért is nagyon fontos, mert a háború nem kímélte a gazdaságot sem. Izraelben a háborús infláció nem politikai kommunikációs termék, hanem közgazdasági tény. De nem csak az árak szabadultak el, egész iparágak szenvednek. A mezőgazdaság önkéntesek nélkül már rég összeomlott volna, a turizmus lenullázódott. Egyedül a szállodaipar tartja magát, mert a több százezer belső menekült – akiket elfelejtett a világ – jobbára hotelekben lett elhelyezve.

Sokan szorulnak különböző segítségre – ki azért, mert eleve elesett volt, ki azért, mert a háború elsodorta az egzisztenciáját.

Rajtuk segítenek például az olyan civil kezdeményezések, mint amibe önkéntesként nekem is volt alkalmam becsatlakozni. Így főzhettem egy népkonyhán, dolgozhattam egy mezőgazdasági farmon, és pakolászhattam egy nagy segélyalap raktárában adomány ruhákat. Ezek persze apró segítségek voltak a részemről, de nagyon sokan tesznek hasonlóan, és ez összeadódva már jelentős támogatás. De ami ennél is fontosabb: a gesztus. Érezhetően nagyon sokat jelentett izraeli vendéglátóimnak, hogy ott vagyunk, jelen vagyunk, kíváncsiak vagyunk rájuk, és mindezzel kifejezzük a szolidaritásunkat. Ez persze a magyar közösségen belül volt a legjobban érezhető. Az elmúlt hónapokban komoly hálózat állt össze, hogy a segítséget koordináljuk és célba juttassuk. Számomra különösen megkapó volt, hogy olyanok köszöntöttek személyesen Izraelben, akikkel 9 hónapja ismeretlenül kooperáltam sok ezer kilométer távolságból.

Feladat bőven van még! Egyelőre úgy tűnik, hogy a katonák ellátása jobbára megoldott. Most például olyanokat kéne közösen támogatnunk, mint Mór Zoltán, aki Kfar Gázában élte át a terrortámadást. Nekik szerencséjük volt, de a kibucban élő rokonaiknak nem. Felesége testvérét és férjét az elsők között végezték ki, egyik gyermeküket elrabolták, a két kisebb pedig egy komódba bújva vészelte át a terroristák tombolását. Zoltán most három saját gyermeke mellé magához vett három árván maradt gyereket is. Elhagyták a kibucot, és nem tervezik, hogy valaha is visszaköltöznének; enélkül is annyira traumatizáltak, hogy még évekig mindannyian terápiára járhatnak. Jó ideig lesz még kin segítenünk.

Az izraeli szolidaritási programon a Maccabi Vac Hungary szervezésében vehettem részt, az utazásom a Magyarországi Cionista Szövetség támogatta, a csoport programját a Maccabi World Union מכבי תנועה עולמית állította össze a Keren Kayemeth LeIsrael – Jewish National Fund együttműködésével. Ez volt az első csoportos szolidaritási út Magyarországról. Reményeink szerint a következő hónapokban továbbiak követik. Ha érdekel a lehetőség, vedd fel privátban velem a kapcsolatot

Fotó: Nagy Ákos

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.