A tüntetők, a kommentátorok, a politikusok és a biztonsági vezetők, akik megpróbálják megjósolni Benjamin Netanjahu lépéseit a túszügyletben, figyelmen kívül hagynak egy tényt, amelyhez képest minden megfontolás, körülmény és feltétel másodlagos: a miniszterelnök fő célja az, hogy elvigye feleségét a hőn áhított első repülésre a „Zion Szárnyaival”, hogy így kényeztesse szombaton a fényűző washingtoni „Willard Intercontinental” szállodában, majd azon a szombat estén együtt ünnepeljék külföldön élő fiuk, Jair Netanjahu 33. születésnapját. Minden más ebből ered – írta a Netanjahu családot a helyi újságírók közül legszorosabban követő és ezért leginkább ismerő Uri Misgav a Haaretzben.
A Kongresszus előtti beszéd nem több, mint egy eszköz, bár fontos a cél eléréséhez. Önmagában is megállja a helyét Netanjahu azon törekvésében, hogy újra azonosítsa magát a nemzetközi államférfi imázsával, mondván ő egy fajsúlyos és tapasztalt ember, akit egyesek a királyok királyának tekintenek az amerikai politikában, akinek a vezető világhatalom a szavait lesi – ellentétben a megalázott és kitaszított lúzerrel, aki a letartóztatás fenyegetésétől és a Hágai Nemzetközi Bíróság kiadatási végzéseitől retteg –, de még mindig csak eszköz.
Amikor a kongresszusi beszédet kitalálták, júniusra tervezték azt, túl messze a „kívánt időponttól”. Aztán jött az a gyenge és rejtélyes kifogás – hogy ez a „második Savuot ünnepre” esik, mintha Izrael vallási dátumait nem ismerte volna eleve a Miniszterelnöki Hivatal –, és ezt elutasították. Egy másik, másfél hónappal későbbi dátummal helyettesítették. Ezzel igencsak jelentősen elhalasztották a látogatást, amelyet addig stratégiai lépésként és a folyamatban lévő háború szempontjából fontosnak állítottak, de mit számít. A beszédet jelenleg július 24-re tervezik. Két nappal később lesz fia, Jair Netanjahu születésnapja, aki november óta nem járt Izraelben. És íme, az összes részecske a helyére került.
Ha valaki túlzónak és konspiratívnak véli a fenti leírást, még a Netanjahu család kakukkfészkéhez képest is, az vegye észre az elképesztő kijelentést, amely a múlt héten a radar alá került, méghozzá közvetlenül azután, hogy megérkezett a Hamasz válasza a közvetítők javaslatára. Az izraeli biztonsági erők élén lezajlott megbeszélések és a küldöttség Katarba küldése előtt már tudni vélték, hogy a „politikai pártok” és a „tárgyalásokban részt vevő felek” úgy becsülik, hogy „a megállapodáshoz vezető kapcsolatok három hétig fognak tartani”. Honnan lehet tudni előre, hogy pontosan mennyi ideig tartanak a tárgyalások? Miért nem egy-két hétig, vagy négy-öt hétig? A válasz nyilvánvalóan a Washingtonba tervezett családi kirándulásban rejlik. Valahogy úgy alakult, hogy ez pontosan három hét távolságra esett a Hamasz válaszának kézhezvételétől.
A cél tehát az, hogy alacsony lángon tartsuk a kapcsolatokat, szöveges üzeneteket küldjünk, óvatosan úgy szánjunk rá időt, hogy ne bukjon meg az alku az Amerikába repülésig, mert ez feldühítheti az Egyesült Államok kormányát, az izraeli utcákat, és Isten ments, megzavarná az utazást. A visszatérés után Washingtonból már egyértelműen megtorpedózható lesz a túszügylet Szmotrics és Ben-Gvir, a valódi kormányfők parancsa szerint. (Figyeljük meg, milyen csendben vannak ezúttal a témában, nyilvánvalóan a megfelelő csatornákon keresztül eljuttatták és tisztázták Netanjahuval az üzeneteket). Ez természetesen egy kényes játék. Ezért Netanjahu valódi és számos álnevén „vörös vonalakat” és „fenntartásokat” hirdet, de „engedélyezi”, hogy egy izraeli delegáció Katarba ugorjon. Nem igazán tárgyalásra, csak hogy láttamozza a lehetőséget, aztán intézkedjen a tárgyalások folytatásáról valamikor a jövő héten. Mi a baj, ég a ház, mi ez a nagy sietség?
Nem így viselkedik egy ország, amely lehetőséget kapott összetett megoldásra nemzetközi szponzorációval számos stratégiai kérdésről (a túszügy, a véres háború Gázában, tűzszünet a szétbombázott északon). A küldemény összetétele is jelzi a feladó szándékát. A Sabak vezetője, Ronen Bar és az elrabolt katonák visszahozataláért felelős Nitzan Alon, akik a történések sűrűjében vannak a Moszad vezetőjével együtt és elutaztak – mind kívül vannak a döntéshozatalon. Ki van belül? A médiában névtelenül idézett „politikai tanácsadó” Ofir Falk, Netanjahu személyes felügyelője (egyesek úgy vélik, hogy ő a hivatalos besúgója is). Ezért szomorúan azt becsülhetjük, hogy az elraboltaknak és családjaiknak, a gázai harcosoknak és könnyes szemű szüleiknek, a bombázott észak lakóinak és katonáinak, mindannyiuknak várniuk kell. Az egyetlen család, amely ebben a hónapban végtelen izgalommal egymásra talál és egyesül, a Netanjahu család lesz.
Főkép: Jair Netanjahu – Nem volt Izraelben november óta, és a szülei hiányolják – Fotó: Ohad Zwigenberg
