„Aki lemossa a kocsiját a tűzcsapnál, nem állhat be többé a parkolóba” – az épület biztonsági főnöke ezzel kezdi a reggelt, fél kilenc van, vasárnap. A kör-email nem adja meg a tűzcsap helyét, pedig megnézném a parkolónak azt a sarkát, ahol a kollégáim eddig autót mostak. Ráférne már szegény Hondára a mosás, por és madárkaki a kasztnin, talán egy utolsó spricc még mehet?
Már megint csak fantáziálok és nem cselekszem. Még el sem kezdődött, de már érzem az előttem álló nap súlyát, fáradt vagyok. Noamnak írok Whatsappot, hogy beértem, és ha ráér kilenc előtt, elkezdhetjük a megbeszélést. Kilenc előtt tíz perccel ír, hogy jöjjek át hozzá. Nyugalomba öltöztetem a lelkemet és meghúzom a vizes palackot, amit a biztonság kedvéért magammal viszek. Noam javaslatára a társalgó egyik nagy asztala mellé ülünk le. Amíg előkeresi a dokukat, körbenézek és megállapítom, hogy nem ideális a helyszín, tőlünk három méterre két kolléga dugja össze a fejét, csak abban bízhatok, hogy tíz óra előtt ma sem indul be a nagyüzem, és nyugodtan tudunk majd beszélgetni. Noam balján ülök, így látom a karóráján az időt, az óra számlapjára nézek, és rajta hagyom a szememet a karján is, amíg pötyög a laptopján, talán nem veszi észre. Szeplős a fehér karja, nem jár tengerpartra, ez világos, de hogy dzsindzsi lenne, erre nem gondoltam eddig. Ez az ember még a hajszínét is belül hordja.
Átvesszük a munkával kapcsolatos dolgokat, mutat valamit a laptopján, de nem hajolok oda hozzá, csak legyintek, jó, amit csinál, én ehhez nem kellek. Harmincöt perce vagyunk együtt, a nagymutató, Noam és én. „Még valamiről szerettél volna beszélni” – hallom távolról a hangját. „Igen, nem is tudom… elmondod, hogy milyennek látsz engem? Szavak nélkül kommunikálunk egymással az utóbbi időben” – most felemelem a szememet az asztalról és az arcába nézek –, „pedig te verbális ember vagy, és én is”. Egymás szemébe nézünk. Kíváncsiságot látok a szemében és még valamit, ami rögtön nyugtalanítani kezd: a pillangógyűjtő éles tekintetét, aki a halott állatot a párnájára tűzi.
Noam és a pillangók. Könnyebb lenne a narancssárga pillangókkal, ugye? Ehelyett itt ül veled szemben a furi kis nő, akinek válaszolni kell. „Nagyon jó, hogy felhoztad ezt a témát. Úgy érzem, hogy veled meg tudjuk beszélni a dolgokat”, hatásszünet, Noam elnéz oldalra majd újra rám: „te meg tudod szabni a határokat, és én is meg tudom mondani neked, hogy mi az ábra”. Jól van, ezt most rögzítettük, akkor talán el is kezdhetünk beszélgetni arról, ami közöttünk feszül.
De nem. Noam elégedett az eddigi eredményekkel, talán ezt a beszélgetést is beírja az exceljébe, gondolom magamban, aztán erőt veszek magamon. „Azért én elmondom, hogy mit látok, jó?” – majd az egyetértő bólintása után: „Feszült vagy, Noam, és a sok munka árt neked”, Noam nagyot néz, aztán elkezd látni is, „a munkahely kapaszkodó neked, nem csak egy hely, ahová dolgozni járunk”. Kimondtam, nem is volt nehéz. „Tükröt tartasz nekem, és ez nagyon fontos nekem” – válaszolja.
Nehéz ez, látni valakit és nem beszélni, aztán ha beszélni kell, mert már nem megy másképp, akkor meg a századrészét mondani annak, ami van. Mégis ez az egyetlen járható út, be kell várni a másik embert, különben megijed és elszalad, volt már példa rá a közelmúltból, hát most más pályát építek.
„Minden férfit el lehet csábítani” – mondja Dror éjjel 11-kor, miután a gyerekek már lefeküdtek. Meztelenül ül a kövön a nappaliban, a hátát a szófának veti és a telefonját nézi, miközben hozzám beszél. „Mit akarsz ettől az embertől? Felőlem lefeküdhetsz vele, de valószínű, hogy csalódni fogsz”, hú, nagyon csavaros, egyrészt elenged, másrészt bebiztosítja magát. „Minek nekem szerető, ha itt vagy nekem te” – válaszolom, mert még nem néztem szembe azzal, ami van.
Azért találkoztam Noammal, mert nélküle nem értettem meg eddig, hogy mostantól másik élet kezdődik. Dror mellé telepszem a földre és Noamra gondolok, ahogy áll a folyosón a laptopjával a hóna alatt és valakivel beszélget és a szabad kezével int felém, mint mindig, ha találkozunk. Megdönti a csípőjét, éppen mint a csöndes ágyékú Apolló-torzó a nemző középpel Rilke versében. „Változtasd meg élted!”
