Budapesten vagyok, egy meleg nyári napon. Egy könyvesboltban dolgozom, próbálom beérni magam. Mióta hazaköltöztem Magyarországra, volt egy sikeresnek tűnő pár hónapom, amikor munkám is volt, pénzt is kerestem, albérletet fizettem, és úgy éreztem, ez csak a kezdet. Hogy ez egy új kezdet, egy új élet. Lehet, hogy az előző, amiben anyuka voltam és feleség, most már nincs, és el kell engednem, találnom kell helyette valamit, ami mégis csak rólam szól. Valamennyire. De a pénz, az kell, meg az önállóság. Na.
Az az új kezdet pár hónap után beborult a vízbe, és azóta én is benne vagyok nyakig. Nem sikerült még egy új munkát találnom, ami mindent fedez, csak ez a részmunkaidős könyvesbolt van. Jó ez, de kevés. Közben próbálok visszailleszkedni a magyar világba, a magyar valóságba, ami részben könnyen megy (túl könnyen), részben viszont ásít valami űr belül.
Iszonyatos kudarc volt nekem Izrael, hogy soha, de soha nem sikerült eljutni odáig, hogy könnyedén kommunikáljak, átfussam a héber nyelvű szövegeket és hipp-hopp megértsem a tartalmukat, és ugyanolyan izraelinek érezzem magam, mint akik anyanyelvként vagy szinte anyanyelvként beszélik. A fordulat közel volt, hét év után kezdtem érezni, hogy haladok, de végül sose jutottam el odáig. Most már nem is fogok. Asszem soha. Az az új élet, amibe annyi, de annyi energiát fektettem, egy füstbement terv.
És az izraeliek. Valami történt ott. Valami váratlan. A nyelvi nehézségek ellenére sokszor egy pillantásból is megértettük egymást, egy pofavágásból, egy gesztusból, félszavakból is – az én személyiségem, az a kicsit neurotikus, kicsit őrült, kicsit türelmetlen, érzékeny, de lendületes, közvetlen és lelkes, és lojális és tisztaszívű… ott jöttem rá, hogy nem furcsa. Magyarországon furcsa voltam, túl sok. Izraelben soha, de soha nem éreztem, hogy túl sok lennék. Mindenki ilyen volt. Az izraeliek. A zsidók. Az én népem. Irtózatosan hiányoznak.
Ma bejött a könyvesboltba egy fiú. Harminc körüli, hosszú hajú, nagyon csinos, kicsit olyan, akit most vetett a partra valami hajó, egy vándorlegény, mosolygós és szélfútta. Egy könyvet keresett. Angolul érdeklődött, el is kezdtünk beszélni, ajánlottam neki más könyvesboltokat, ha már az a könyv nem vág a profilunkba.
– Te – mondom, – beírom a bolt nevét a telefonodba, akkor könnyen meg tudod keresni.
És akkor odanyújtotta nekem a telefont, és megláttam a héber betűket.
– Te izraeli vagy? – kérdeztem meglepődve héberül. Összemosolyogtunk és elkezdtünk beszélni. Csak úgy, mint családtagok, ha régen találkoztak.
– Az Ozoráról jövök éppen… – mondta ő.
– Mi van itt ebben az országban…
– Mi van Izraelben…
– Visszamégy…?
– Te visszamégy…?
Kicsit nehézkesen, de folytak belőlem a szavak, amikkel annyit küzdöttem, és most mégis olyan boldogan használok. A fiú mosolygott, én mosolyogtam, együtt voltunk, két izraeli, valahol külföldön.
– Adsz nekem egy ölelést? – kérdeztem búcsúzóul. És csak az tudja, aki izraeli, hogy ez mennyire nem furcsa.
– Persze! – mondta a fiú – Minden rendben.
Átöleltük egymást, aztán különváltunk.
– Minden jót!
– Neked is!
Mosolyogva búcsúztunk el, és én kitörő boldogságot éreztem. Végre. Na, ez az, ami a legjobban hiányzik. Az emberek. Az én népem, az izraeli zsidók.
Blogger
