Dror a megérkezésünk első percétől felveszi a ritmust a nudista kempingben. Ahogy vasárnap koraeste begurulunk a Suzukival a tábor területére, már nyitja is a bérelhető lakókocsit a portán kapott kulccsal, levetkőzik és megy a tópartra. Nadav ruhában sétál utána, mint kiskacsák a mamájuk után. Nincs ellenemre a nudizás, én választottam a kempinget is, de azért a biztonság kedvéért egyelőre nem jövök ki a lakókocsiból, inkább pakolászom meztelenül és várom, hogy történjen valami. Aztán pár perc múlva megunom a bénázást, veszek egy nagy levegőt és kilépek meztelenül a fényre.
Jaj, most mi lesz? A távolabbi lakóbusz előtt kempingszékeken üldögélő embereket látok, elindulok feléjük a tóhoz vezető földúton, törülközővel a vállamon. Németek és magyarok az egyetlen közös nyelven, angolul társalognak a lakókocsik elé kitett műanyagszékeken, az illatok alapján már a vacsora is fő az elektromos főzőlapon a hűtőből kivett hozzávalókból. A társaság tagjai nem mutatják, hogy érdekelném őket. Mégis inkább a földet nézem, és legszívesebben eltakarnám a szememet, mint a gyerekek, akik azt hiszik, hogy ha ők nem látnak, akkor őket sem látják. Kiérek a tópartra és megállok Nadavék mellett, végre körül merek nézni. Gyékényeken fekvő középkorú és idősebb párokat látok, illetve néhány futkározó gyereket, magyar szót is hallani.
A Waze az Éden-kertbe hozott minket, pedig a sziksósfürdői naturista kempinget írtuk be a keresőbe. Hűvös szellő fodrozza a tó vizét, amit valaki épp most úszik át, a tavat kettészelő földnyelven is állnak sátrak, ezeket majd a szörfdeszkáról nézem meg közelebbről, ami a tó partján várja, hogy felüljek rá, csak az evezőt kell kiszednem a partra vetett műanyag krokodil alól. Tudom én jól, hogy hol vagyok, pedig most járok itt először. Álmomban már többször is láttam a tavat és a távolabbi folyót a part menti magas fákkal és szomorúfüzekkel. Most már csak be kell eveznem a tájba, hogy elhiggyem, itt vagyok, megérkeztem. Éber álom, átevezek a földnyelv másik felére, de még mindig nem hiszek a szememnek. Ez volna az a hely valóban, ahová olyan jó mindig visszatérni az álmomban, és amit olyan rossz elhagyni ébredéskor? Abban a hitben éltem eddig, hogy a megálmodott táj a halál maga, erre tessék, most itt mozgok benne és élek, hogy van ez?
„Nagyon menő vagy, ennyire bejön neked a nudizás?” – kérdezem Drort, miután kievezek a képből a partra. Nadav a homokozóban ül, Dror mellette áll. „Jobban ismersz, mint én magamat” – feleli, „tudtad, hogy hova hozzál.” „És a meztelenség nem zavar egyáltalán?” „Nincs rajtam szemüveg.” Jó trükk. Ezek szerint Dror is úgy gondolkodik, ahogyan én, miszerint ha ő nem lát, akkor őt sem látják. Másnap már felteszi a szemüvegét. „Én vagyok az egyetlen körülmetélt férfi” – állapítja meg a nap végén.
Ruha nélkül megszűnik a vágósúlyra hízlalt ego, az én beleolvad a közösbe. A nőkben meglátom magamat, a férfiakban Drort, ilyenek vagyunk most és ilyenek leszünk tíz vagy húsz év múlva. Nem mások, hanem pont ugyanilyenek, mint ez a nő itt vagy az a férfi ott. A zuhanyozó is koedukált, elsőre fura, aztán megszokom, végül is miért ne egy random férfi mellett zuhanyozzak, akinek a fia már észrevette Nadavot, és talán holnap össze is haverkodik majd vele. Freikörperkultur, lecsókolbász, boszorkánynak öltözött táborlakók az esti szeánszon is mi még, amiről lemaradok, mert este kilenckor bezuhanok az ágyba, sok volt a mai nap. Pedig Nadav megint éhes, ezért utolsó erőmmel átküldeném a szemközti német családhoz, akik jóllakottan ülik körül a vacsoraasztalt, hátha adnak neki enni, de Nadav szégyenlős és németül se tud, be kell látnom, hogy reménytelen a próbálkozás. Letépek neki egy kiflicsücsköt, azzal talán ellesz reggelig.
Elmúlik a másnap és a harmadnap is, szerdán továbbindulunk. A napraforgók között visz az utunk a Balaton felé, ez Magyarország, ez a magyar föld. A révfülöpi strandon várnak az unokatesók és a magyar kapitalizmus, valamint a lángosevés a versenysportolók bámulása közben. Jó ez az Olimpia, összehozza a népet. Boldog az az ország, amely az atlétái szereplését követi izgalommal, és nem a szomszédos országok vallási vezetőinek kinyilatkoztatásától teszi függővé a másnapját. Az iráni kardvívócsapat a magyarok ellen küzd a döntőbe jutásért. „Jó lesz vigyázni, mert ha Irán veszít, háborút indít” – mondom magam elé, talán hangosabban az itt megszokott hangerőnél, mert valaki felröhög mögöttem. A magyarok nyernek, együtt örül a büfé közönsége, közösen megdolgoztunk a sikerért, és a hekk is elkészült közben.
„A Wizz nem repül vasárnapig, itt maradunk?” – kérdezi Dror, én elnézek a víz fölött és nem értem, hol vagyok, álmodom-e azt a Magyarországot, amit soha nem láttam olyan éles fényben, mint eddig. „Várjuk ki a végét, nem lehet előre tervezni semmit” – válaszolom. Ebben maradunk. A hattyúk már lebuktak a víz alá, most jöhetünk mi.
