Nem lenne teljes az izraeli életem bemutatása, ha nem írnék a jelenleg dúló háborúról. Voltam már itt látogatóban október hetedike előtt, a mindennapokban nincs nagy változás az akkori állapothoz képest. Most kevesebb a turista és több a katona az utcákon. A hangulat az, ami változott. Mindenhol a túszok fotói vannak kitéve, mementóként, hogy az élet ugyan megy tovább, de a háborúban mindenkinek van kiért aggódnia.
Az Izraelben élők életének szerves része a hadikészültség. Talán ezért is veszik komolyabban az élet szépségét, nem lehet állandó halálfélelemben élni. Nekünk, akik békében nőttünk fel, ez szörnyen hangzik, de itt a háború, vagy annak árnyéka, a mindennapok velejárója.
Keserédes élet ez: egyfelől mindenhol gyászolják az áldozatokat, várják haza a túszokat, a katonáikat, másfelől nagy családi, baráti összejöveteleket tartanak, grilleznek hétvégente. Azt hiszem, csak így lehet épeszűnek maradni ebben a világban.
Haifa egyelőre szerencsés helyzetben van, távol a határokon dúló bombázásoktól. Izraelben szinte minden házban van shelter, azaz óvóhely, a miénk épp a fürdőszobánkból nyílik. Itt természetes, hogy van egy táska vagy szatyor az óvóhely ajtaja mellett, amiben az élelmen kívül a legszükségesebb holmik vannak. Nekem például az e-könyvem és a töltője. Ki tudja, meddig kell majd bent rostokolnom.
Ha megszólalnak a szirénák, marad néhány másodperc bejutni a shelterbe. Jellemző, hogy az eddigi egyetlen alkalommal, amikor ez megtörtént, E. még komótosan betolta az újonnan vett elektromos csodabringáját a lakásba, nehogy baja essen.
Izrael felkészült a háborús helyzetre, hiszen megalapítása óta ebben él. Hogy én felkészültem-e? Biztosan tudom, hogy nem. De bízom a katonaságban és abban, hogy nincs olyan mázlija a világnak, hogy bármi történjen velem.
Könyvtáros, novellista, hobbifutó, de varrónőként is kivételes. A kedvesem egy éve alijázott, én májusban költöztem Izraelbe. Amíg várunk a tartózkodási engedélyemre, rengeteg a szabadidőm. Így keletkezett ez a blog.
