Kalman Liebskind, Maariv, 2024. szeptember 6.
Héberből fordította: Róna Aser
Amikor a Hamasz terrorista az egyik túsztól a másikhoz lép, abból a hat túszból, akiket Izrael állam területéről raboltak el és kivégzi őket, egyiket a másik után, tarkólövéssel, az egy olyan jelenet, mintha a holokausztban játszódna. Ha behunyjuk a szemünket és elképzeljük a képet, könnyen meglátunk egy jelenetet a szüleink történeteiből, amiben a nácik hidegvérrel ölik meg a zsidókat a rakparton, vagy a tömeg szeme láttára a falu főterén.
Normális esetben választott vezetőink, a koalícióból és az ellenzékből egyaránt, a szörnyű hír nyilvánosságra kerülése utáni napon egyik tévécsatornától a másikig mennének, a CNN riporterétől a BBC újságírójához szaladnának és lefestenék nekik azt a rettenetes érzést, ami minden izraelit elkapott a jövőjüket épp kezdő fiatalemberek láttán, akiket abból az egy okból végeztek ki, hogy zsidók.
Normális esetben a Szakszervezet elnöke, Arnon Bar-David felvenné a kapcsolatot az osztrák és a francia kollégájával, leírná nekik a látványt és követelné tőlük, hogy továbbítsák ezt a vérfagyasztó helyzetképet a saját embereiknek. Hogy megértsék. Hogy megrendüljenek.
Normális esetben a Héber Egyetem rektora, Aser Cohen, a Bar-Ilanos és a Reichmanos kollégájával egyetemben széleskörű Zoomra hívnák össze az amerikai egyetemek vezetőit, hogy megosszák velük a megrázkódtatást, amit a ország apraja-nagyja elszenvedett a héten. És normális esetben Ron Huldai, Tel Aviv–Jafó polgármestere, Ran Konik, Givatayim polgármestere és Yariv Fisher, Herzliya polgármestere haszbara-körútra indulnának a nemzetközi ikervárosaikba, hogy elmagyarázzák, hogyan is néz ki a zsidógyűlölet szörnyű arca 2024-ben. Hogy ne mondhassák: nem tudtuk.
Mindez, őszinte sajnálatomra, nem történt meg. Ehelyett láthattuk Yair Lapidot („A halálkabinet úgy határozott, hogy ne mentsük meg a túszokat”), Benny Gantzot („Vannak, akik nem tettek meg mindent, hogy megakadályozzák ezt a halált… menjetek tüntetni”), Arnon Bar-Davidot („Politikai megfontolásokból nincs egyezség a túszok ügyében”), Ron Huldait („Izrael kormánya magukra hagyta a túszokat”) és a Héber Egyetem vezetőségét („Az embereink magukra vannak hagyva Gázában”), amint a világ milliárdosaikhoz fordulnak, akik követik az eseményeket és azt mondják nekik: „Ez Bibi. Ez az egész Bibi. Bibi a hibás. Ez Bibiről szól. Bibi a felelős minden rosszért, amit láttatok.”
Nem esik szó a főbelőtt zsidó fiatalokról. Sem a határtalan kegyetlenségről. Még a l’art pour l’art zsidógyűlöletről sem. Népünk hat fiának egy gyilkos terrorszervezet általi kivégzésének másnapján, amely szervezet alapokmánya célul tűzi ki Izrael állam megsemmisítését, a fenti politikai-, akadémiai- és üzleti-szektorbeli és helyhatósági vezetők előzékenységének hála, a világ összes médiuma egyetlen egy üzenetet közvetített Izraelből: „Ez Bibi”. Ha a példát és a tanulságot keressük az izraeli társadalom egyes részeit uraló tébolyban – akkor ez a példa, és ez a tanulság.
Netanyahuról bármely témával vagy üggyel kapcsolatban meg lehet fogalmazni kritikát, de az ő feneketlen gyűlölete az izraeli társadalom túl széles rétegei számára lett majd’ az egyetlen közös politikai program. Ezt nem azért mondom, mert hallottam az ex-kneszettag avodás Eli Goldschmidt, amint a híveihez szólva azt mondja: „Jobban gyűlöljük Bibit, mint amennyire a túszok javát akarjuk”. Továbbá nem mondom ezt azon idézetek az alapján, amiket Dana Yarkechy hozott a múlt héten a Kan 11 tévécsatornán a gazdasági felsővezetők fórumának Whatsapp csoportjából, amiből kiviláglik, hogy a sztrájkkal kapcsolatos kommunikációjukban Arnon Ben-Daviddal leginkább a kormány megbuktatása foglalkoztatta őket.
Azért mondom ezt, mert van egy kérdés, ami nem hagy nyugodni: Ha nem Netanyahu érdekli őket, hanem a túszok és csakis a túszok, hogy lehet, hogy nem érkezett az irányukból semmiféle nyilvános düh a Hamasz felé? Nem hinném, isten ments, hogy ebben a politikai tagozatban lenne bárki, aki a Hamaszban nem kegyetlen ellenséget lát. Mégis, hogy lehet, hogy nem hallottuk tőlük az alapvető igényt arra, hogy a Hamasz megfizessen tettéért úgy, hogy a jövőben milliószor is meggondolja, merjen-e fegyvert emelni egy zsidóra is. Sem a halálbüntetés támogatását. Sem a segélyek leállítását. Sem annak a követelését, hogy a Beeri, vagy Kfar Aza kibucok szántóföldeihez minden agyonlőtt túsz után egy dunam (hektár) gázai földet csatoljanak. Semmit. Nem azt akarják, hogy Sinwart fizesse meg. Csakis Netanyahu.
Még ha el is fogadjuk az álláspontjukat, miszerint Netanyahu minden bajnak a gyökere – akkor is egy felfordult valósággal van dolgunk. Hogy lehet az, hogy a Netanyahu ellen tüntetők közül nem volt minden ezerből legalább egy, aki kiállt volna a Kaplan útra, és azt követelte volna, hogy zárják el a vizet és a villanyt a Gázai-övezetben? Hogy keményen megbüntessék a Hamasz-tagokat Júdea-Somronban (Keleti-Partvidék)? Hogy vonjanak meg minden kényelmi szolgáltatást és falatot a szervezet börtönökben ülő tagjaitól? Megfogalmazni az üzenetet, hogy a ház ura őrjöng. Hogy a zsidók meggyilkolása nem egy olyan dolog, ami fölött simán napirendre térünk? Csakis Netanyahu érdekli őket?
Hiszen normális körülmények között a patrióta izraeli ellenzék az asztalt verné, hogy a gázai övezet olyan árat fizessen, ami minden fegyveresnek elvenné a kedvét attól, hogy zsidó fejére célozzon. Vegyük például a Cav 9 esetét, ez egy olyan szervezet, ami azzal a céllal jött létre, hogy nyomás alá helyezze a Hamaszt azzal, hogy megakadályozza, hogy a „humanitárius segélyek” eljussanak hozzá és a tagjaihoz. „A Gázába bejuttatott ellátmány életben tartja a Hamaszt, ami által az lélegzethez tud jutni és erőt ad neki, hogy továbbra is árthasson nekünk és magánál tarthassa a túszokat.”, írja a Cav 9 honlapja.
Hogy lehet az, hogy akik Netanyahutól a túszügylet mindenáron való nyélbeütését követelik, nem nyújtanak kezet ennek a szervezetnek? Hogy lehet, hogy amikor Amerika szankciókat vetett ki a szervezet (női) alapítójára, nem akadt senki a hét tömegtüntetéseinek részvevői közül, aki a segítségére sietett volna? Hogy lehet, hogy nincs senki, aki világossá tenné, hogy a „mindent megtenni” a túszok visszaszerzéséért, az nem csak Netanyahu ekézéséből áll, hanem mondjuk, meg lehetne akadályozni, hogy az ellátmány bejusson Gázába.
Hogy lehet, hogy nem hallottuk Gantztól, Lapidtól, vagy Arnon Bar-Davidtól, hogy megfogalmaztak volna igényt arra, hogy a Hamasz megfizessen a tetteiért? Hogy Izrael kormánya tegye világossá számára, most csak hasraütésből mondok egy példát, hogy még ha hajlandó is lenne kivonulni a Philadelphi-folyosóról, hivatalosan közli, hogy mától kezdve minden, a szervezet fogságában lévő zsidó meggyilkolása egy kilométert levon a kivonulásra szánt területből. De éppen ez itt az érdekes. A tüntetőknek, már ha a hét folyamán az általuk elhangzottak alapján ítéljük meg őket, semmi dolguk Sinwarral, vagy az árral amit meg kell fizetnie. Csak Bibinek kell megfizetnie.
Rengeteg izraeli, élükön a meggondolatlan ellenzéki politikusokkal, az üzleti szféra képviselőivel, az egyetemek és helyhatóságok vezetőivel a héten valóra váltották Yahya Sinwar álmát, és értésére adták, hogy megnyílt nálunk az „egyet fizet, kettőt kap” akció. Zsidókat gyilkolni és bónuszként egy összezavart, megbénított, lezárt és belső vitákkal terhelt államot kapni, aminek a vezető rétege egyre feljebb csavarja a Hamasz követeléseinek támogatását az országukkal folytatott tárgyalások során és elvárják a saját kormányuktól, hogy egy terrorszervezetnek kedvezzen. Remélhetett-e Yahya Sinwar valaha ennél többet?
Ezt a szégyenletes modellt a héten – ki más? – mint egy Yesh Atid (Van jovő) párti kneszet-tag terjesztette elő. Moshe Tor-Paz, legalábbis a Wikipédia oldala szerint, komoly ember. Tartalékos alezredes, aki régebben iskolaigazgató is volt, valamint a Jeruzsálemi Városházán az oktatási osztály vezetője. Januárban publikált egy részletes és alapos cikket a háború kapcsán. A cikk első sorában leszögezte: „A Philadelphi-folyosó a Hamasz erősödése megakadályozásának a kulcsa.” Az utolsó sorban pedig így összegzett: „A Philadelphi folyamatos ellenőrzése az egyetlen út a győzelemhez.”
A kettő között pedig Tor-Paz kifejtette a véleményét, érveket sorakoztatott fel, amik pontról-pontra azonosak azokkal, melyeket Benjamin Netanyahu mondott a héten, amikor megindokolta, hogy miért kell továbbra is jelen lennünk a Philadelphi-folyosón. „Szinte az összes harci eszköz, ami ma az Övezetben található, robbanóanyagok, rakéták, lövedékek, stb. onnan jött be.”, írta, „A Hamasz a folyosóról nyíló alagutakon és a rafiahi átkelőn át küldi ki parancsnokait Iránba továbbképzésre, ahonnan szakképzetten és erősebben térnek vissza. A Hamasz minden erejének gyökere a Philadelphi-folyosó.”
Most, hogy pártelnöke gyilkossággal vádolja a miniszterelnököt és kigúnyolja azt a követelését, hogy ragaszkodik a Philadelphihez, ugyanúgy, ahogy azt Tor-Paz kneszet-tag maga is megfogalmazta, az ipse bajba került. Mit tegyen? Egy-kettő hátraarc. „’24 januárjában publikáltam egy cikket a Philadelphi-folyosó jelentőségéről a gázai hadszíntéren”, írta a héten, „további hat hónap kellett Netanyahunak, hogy elküldje a hadsereget annak elfoglalására. Túl későn. Most meg arról akar meggyőzni bennünket, hogy ez a létünk alapja? A 101 túsz Gázában fontosabb ennél. Izrael állama mindent megtesz, hogy hazahozza őket. Mindannyiukat. Most.”
Másképpen fogalmazva: megvan a magam rendezett világfelfogása, de ha isten őrizz, kiderül, hogy Netanyahu ugyanígy látja a dolgokat, könnyedén megmagyarázom, hogy ez miért téves. A „jesatidizmus” ars poeticája egy mondatban. Hozzátenném, hogy a vita, ami arról folyik, hogy ott kell-e maradnunk fizikailag a Philadelphin, vagy megelégedhetünk-e a távolról irányított védelemmel, valóban fontos vita. Ténylegesen elhangzanak érdemi érvek, mindkét irányból. Csak amikor azt látjuk, hogy mi történik a Tor-Pazhoz hasonló jóemberekkel és mit tesz velük az az elvárás, hogy igazodjunk a miniszterelnökkel kakaskodó pártelnökükhöz, akár ilyen és ehhez hasonló megszégyenülések árán is, akkor értjük meg, hogy valójában itt nem a túszok a téma. Pláne nem a fő téma. Ez csak olcsó politika. Ez Netanyahu. Vele kezdődik minden és nála végződik mindne.
Amikor megszűntek az át(nem)léphető határok
Ha a bíróság minden tagja bűnösnek ítéli a gyanúsítottat, azt fel kell menteni. (Talmud, Szanhedrin 17a).
A gemara (biblia-magyarázat gyűjtemény) magyarázza, hogy az a szanhedrin (a zsidók legfőbb törvényszékének tanácsa), amelyik 23 taggal ült össze a főbenjáró vétkek tárgyalására és egyhangúlag a bűnösség mellett voksolt, fel kellett, hogy mentse a gyanúsítottat. Miért? Mert ha mindannyian ugyanazt gondolják, felmerülhet a gyanú, hogy valami hiba csúszott az ítélethozatali procedúrába. Talán előítéleteik voltak, talán valamit nem vettek figyelembe. Talán nem eléggé mélyedtek el a nüanszokban vagy az ügy összetettségében. Talán nem mérlegelték elég megfontoltan a pro és kontra érveket.
A mi mainstream újságírásunk egy ilyen bíróságra emlékeztet. Szinte semmi fontos ügyben nincs köztük semmilyen nézeteltérés, sem vívódás, sem érvek ütköztetése. Mindenki ugyanazt gondolja. Mindenki ugyanazt mondja. Magánemberként – nem újságíróként, csak magánemberként –, ez ijesztő. Mivel hogy a nálunk napirenden lévő, nagy fajsúlyú ügyekben nem létezhet olyan, hogy minden jobb- és baloldal, ellenzék és koalíció közötti vitában az egyik oldalnak mindig igaza legyen, a másik pedig mindig tévedjen.
A mi esetünkben, lehetetlen komolyan venni azt az újságírást, ami teljességgel abból indul ki, hogy az ő oldalának – amelyik teljes egészében elfogadja a Hamasz feltételeit – a véleménye a helyes, a humánus, amelyik aggódik a túszokért, a másik oldal pedig – amelyik nem engedne a Hamasznak és ragaszkodik az elveihez – egy csapat szívtelen féreg, akiket hidegen hagy a túszok sorsa és csupán az érdekli őket az életben, hogy Netanyahu hatalmon maradjon.
A héten Shmuel Rosner és a Zsidó Nép Politikai Intézete (JPPI) közzétett egy felmérést, ami közvetlenül a hat túsz meggyilkolása után készült. A válaszadóknak kétfajta, a túszügylettel kapcsolatos állásfoglalást mutattak meg és megkérték őket, hogy válasszák ki közülük azt, amelyik legközelebb áll a saját felfogásukhoz. A zsidók 49%-a úgy válaszolt, hogy „Izraelnek tilos lemondania a Philadelphi-folyosó ellenőrzéséről, még akkor is, ha emiatt nem jön létre megállapodás a túszok ügyében”. 43% úgy válaszolt, hogy „Izraelnek fel kell adnia a Philadelphi-folyosó ellenőrzését annak érdekében, hogy létrejöhessen a megállapodás a túszok ügyében”.
Hagyjuk most egy pillantra a nüanszokat. Hagyjuk most a tényt, hogy a Hamasz nem hagyta jóvá az említett megállapodási tervet. Hagyjuk most, hogy a terrorszervezetnek nem elég a Philadelphi-folyosó, hanem sok más fontos dolgot is követel. Hagyjuk most, hogy számos hasonló, eredményeiben igen vegyes eredményű felmérés született, ami persze nagyrészt a felmérést végzőktől és a kérdések megfogalmazásától függött. Még azt is hagyjuk, hogy ti magatok mit válaszoltatok volna, ha nektek teszik fel a kérdést.
Az összes felmérés eredménye és mint mondtam: nem lényeges, hogy mi a végső summázatuk, azt mutatja, hogy az izraeli társadalomban erős megosztottság uralkodik azzal kapcsolatban, hogy mekkora az ár, amit még fizethetünk a túszügyletben. Az a tény pedig, hogy a sajtóorgánumok, melyeknek ezt a megosztottságot kellene tükrözniük, kínosan ügyelnek rá, hogy ez ne történjen meg, ehelyett agresszív propagandát folytatnak az egyik álláspontért és delegitimációs kampányt a másik álláspont ellen – ez nem más, mint a szakma megcsúfolása.
Ami mostanában folyik a médiában, az olyasmi, amivel, pedig hosszú évek óta követem figyelemmel az izraeli újságírást, még én sem talákoztam időtlen-idők óta. Minden megengedett. Minden a norma szerintinek számít. Az át(nem)léphető határok, ha voltak is a múltban, teljesen eltűntek. Libasorban menetelnek az újságírók, riporterek, műsorvezetők és kommentátorok és sulykolják, ki erősebb, ki enyhébb kifejezésekkel, hogy az izraeli kormány a hibás. Egy terrorszervezet ártatlan zsidókat mészárol le, az izraeli újságírás pedig a saját kormányát hibáztatja emiatt.
A Hamasz feladata, hogy meggyilkoljon bennünket, a mi feladatunk pedig az, hogy meghajoljunk minden követelésük előtt. Ha pedig nem ezt tesszük, mégpedig teljes mértékben – világos, hogy a mi kezünkhöz tapad a vér. A kormányunk árulókból áll, a kormányunk gyilkosok gyülekezete, a kormányunk tagjai egytől-egyig felelőtlen fráterek, olyan kormányunk van, hogy bár a Hamasz végtelen jóságában mindent megtesz, hogy elengedje a túszokat, de ők makacsul elutasítják ezt. Komolyan kérdezem: van bármi különbség a Hamasz vezetőinek és az eheti aktuális műsoraink álláspontja között?
Ez persze nem újdonság. Újságíróink csúfos kudarcot vallottak a szinte egyetlen feladatuk ellátásában, már ami az ellenséggel való kapcsolatot illeti az elmúlt évtizedekben. Oslói egyezmény, libanoni kivonulás, elszakadás/gázai kivonulás, a Shalit-ügylet (Gilad Shalit). Mindezekben az eseményekben, melyek következményeként patakokban folyt a zsidó vér, nem akadt egy újságíró sem, aki kérdéseket tett volna fel, sem olyan, aki válaszokat követelt volna, egy sem fogalmazott meg kétségeket, nem létezett kritikai újságírás.
Ismerem a szokásos reakciókat, amik minden alkalommal elhangzanak, amikor előjövök ezekkel az állításokkal és mindig megdöbbenve kérdezik: „Miért vagy te elfoglalva állandóan az újságírókkal?!” Egyszerű a válasz: mert hiszek az újságírásban és a képességében, hogy javítson, vizsgáljon, kutasson, felügyeljen és még bekövetkeztük előtt megakadályozzon katasztrófákat. A fenti funkciókat tekintve Izraelben nem létezik újságírás. Van cserébe egy óriási gyűjtemény politikai véleménymondókból, temészetesen legitim véleményekkel, akik nyájként hullámzanak bármilyen polikai lépés nyomában, ami megfelel az agendájuknak anélkül, hogy akár csak egy pillanatra megállnának és elvégeznék a munkájukat.
Akkor és most
A héten az archívumból összeszedtem az 1976-os év június vég – július eleji újságokat, hogy megpróbáljam felidézni, hogyan is volt az akkoriban. Hogyan viselkedtünk – az izraeli kormány, az izraeli olvasóközönség és az izraeli média – egy olyan katasztrofális helyzetben, mint amilyennel ma is szembe kell néznünk. Egy Air France gépet, a fedélzetén 260 utassal, akik közül vagy 100 zsidó volt, eltérítettek Ugandába. Messze-messze Izraeltől. Látszólag a klasszikus esete annak, amikor nincs más választásunk, mint megfizetni az emberrablók által követelt váltságdíjat. Mi volt a váltságdíj? Mai szemmel, semmi. 53 terrorista szabadon bocsátása, ezek közül is csak 39 volt izraeli börtönben. Ebben a helyzetben az izraeli kormány azon döntése, hogy odaküldött Entebbébe több, mint százat a legkitűnőbb ifjainkból abban a tudatban, hogy a legkisebb baki is egy nagy halom hullát eredményezhet Afrika szívében ahelyett, hogy kiengedett volna 39 terroristát és lezártnak tekintette volna az ügyet – mai fogalmak szerint a komplett őrület határát súrolja. A „halálkabinet”, így hívta volna Yitzchak Rabint és Shimon Perest, Yair Lapid. „Felelőtlen kormány”, kiáltották volna a mai újságírók.
Izrael mellesleg nem az egyetlen ország volt, ami úgy döntött, hogy nem enged a terrornak. „Franciaországnak nincs szándékában teljesíteni a követeléseket, amiket elfogadhatatlannak tart” – jelentette be a francia Külügyminisztérium szóvivője. Németországból is, akitől az ott raboskodó hat Baader-Meinhof-terrorista elengedését követelték, hasonló válasz érkezett. „A kormánytisztviselők abban az értelemben nyilatkoztak, hogy nem hajlanak a terroristák követeléseinek teljesítésére” – jelentette a Maariv.
”Londonban” – így egy másik hír, „meglepődve és szomorúan értesültek a Rabin-kormány bejelentéséről, miszerint tárgyalna a terroristákkal. A közkeletű felfogás szerint az izraeli kormány ragaszkodik azon álláspontjához, hogy nem tárgyal terroristákkal.”
Ez volt túlnyomóan a vélemény Európa más helyein is. „Svájcban döbbenettel fogadták a hírt, miszerint az izraeli kormány kész tárgyalóasztalhoz ülni a terroristákkal” – írta az ottani tudósítónk.
A Maariv akkori szerkesztői cikke kiemelte, hogy mennyire fontos „egységesen szembeszállni a zsarolással és a behódolással a nemzetközi gengszereknek.” „A gengszterek által játékszerként kezelt 250 utas sorsáért minden rettegéssel együtt szükséges leszögezni, hogy aki enged a zsarolásnak, az később magas árat fizethet ezért. Ezzel Entebbe precedenssé válna, ami további sorscsapások előhírnöke” – írták. Az újság beszámolt a miniszterelnök háza előtti „néma tüntetésről” Tel-Avivban. A tiltakozók egy része – áll a tudósításban –, követelte a terroristák feltételeinek elfogadását. „Mások azt kívánták az emberrablók értésére adni, hogy minden túszban esett kárért tíz izraelben fogvatartott terroristát fognak kivégezni.” A hét további részében a túszok többtucat rokona betört abba a táborba, ahol a miniszterelnök tartózkodott és követelték, hogy beszélhessenek vele. Rabin – írta az újság –, találkozott képviselőikkel és kérte, hogy „csillapítsák le a viharos hangulatot.”
Moshe Zak, a Maariv vezető publicistáinak egyike, rovatában elemezte, hogy mit él át az izraeli társadalom, meglátásait ma is, 48 évvel azon események után pontosan ugyanúgy írhatná le. „A pszichológiai hadviselés azokból a belső ellentétekből táplálkozik, melyek éppen azokban a kritikus pillanatokban törnek fel, amikor ki kellene állnunk a próbát, amikor az győz, akinek erősebbek az idegei, aki tovább bírja az ellenállást. De a vita közepette, ami egyébként legitim egy demokatikus társadalomban, nagy felindulásunkban felfedjük minden gyenge pontunkat, ezzel segítve a zsarolókat, az emberrablókat, a gyilkosokat.”
Még Efraim Kishon is megnyilvánult az ügyben: „Az életfogytilglanra ítélt gyermek- és asszonygyilkosok most boldogan mosolyognak” – írta egyéni stílusában, „hiszen szabadulásuk nem kétséges többé. Ha nem ma, akkor két hét múlva, amikor újabb gépeket térítenek majd el, esetleg egy kosárlabda-csapatot, vagy netán egy nagykövetünk kisfiát valahol a világban… Mi történne, ha Izrael kormánya azt válaszolná a gyilkosoknak, amikor azok átadják a (kiszabadítandó – K.L.) terroristák listáját: «Ahány izraeli túsznak a haja szála meggörbül, annyi embert végzünk ki erről a listáról?»”
Az akkori Izrael állam, akkori választott vezetői és akkori újságírói nem aggódtak jobban a túszokért, mint amennyire mi aggódunk értük ma. De megőrizték hidegvérüket. Megértették, mi szolgálja a mi érdekeinket és mi az ellenségét. Megértették, hogy egy demokratikus államban nem létezik okvetlenül csak egyetlen helyes válasz, hogy minden véleménynek van létjogosultsága, lám, már akkoriban is voltak, akik a terroristák követeléseinek elfogadását javasolták és voltak, akik nem, de 1976-ban mindenki számára világos volt, hogy ebben a történetben kik a rosszak, kik ellen kell fellépni és hogy milyen üzenetet közvetítene, ha teljesítenénk a követeléseket.
A csönd ingoványa
„Semmi gond a Gázai övezetből való kivonulással és a háború végének bejelentésével. Amúgy sincs igazi háború és a Cahal (Izraeli Hadsereg) már egy jó ideje csak egyhelyben dagonyázik.” Ha figyelitek a közbeszédet, kizárt, hogy nem hallottátok ezt a kijelentést. Így hát kinyitottam a Hadsereg Szóvivője (Dover Cahal) honlapját, ahol minden nap részletes leírás található a hadseregünk ellenséggel szembeni tevékenységéről. Ha ti is megteszitek ugyanezt, meglepődve fogjátok látni, hogy a Cahal fontos feladatot végez és naponta, sőt, óránként visz be a Hamasznak hatalmas ütéseket.
Íme egy rövidke, kivonatos összefoglaló arról, hogy csak az utolsó hónapban mit végeztünk az Övezetben: megsemmisítettünk többszáz terrorbázist szárazföldi és légierő segítségével, rendkívül hosszú alagútrendszert tártunk fel. Mondom, nem az egész háborús időszakról beszélek. Csak az utolsó pár hétről van szó. Augusztus 15-én a Dover Cahal jelentette, hogy az utolsó hónap folyamán a handasza (haditechnikai egységek) csak a Philadelphi-folyosón mintegy 50 földalatti járatot semmisített meg, továbbá egy sor földalatti térséget Khan Yunis, Dir-el-Balah és Bet Hanun körzetében.
Az elmúlt hónapban likvidáltunk, továbbra is a Dover Cahal jelentése alapján, sokszáz terroristát. Lecsaptunk az aknavetős bandákra. Megsemmisítettünk alagútbejáratokat, katonai létesítményeket, lőszerraktárakat. Megtámadtuk a kilövőállásokat, és az egységeket, akik rakétákákkal lőtték Beer Shevát, Rishon Letziont, Nirim, Kisufim és En Hashlosha kibucokat. Leromboltuk azokat a létesítményeket, amik búvóhelyként szolgáltak a terroristáknak, ahonnan kiindulva hajtották végre terrorcselekményeiket és ahol kifejlesztették és tárolták számos harci eszközüket.
Fegyver-, kézigránát-, pokolgép-, vállról indítható rakéta- és kalasnyikovraktárakat lokalizáltunk. Parancsnokokat likvidáltunk. Robbanószer-tároló épületeket, a Hamasz parancsnoki és vezérlőhelységeit, földalatti műhelyeket romboltunk le, a hozzájuk tartozó fegyver- és lőszerraktárakkal egyetemben. Rakétaindító-állásokat találtunk a Philadelphi-folyosón. Megrongáltuk a rakétakilövő-rendszer épületeit, likvidáltunk drónröptető különítményeket, találtunk egy térséget többtucat rakétával, kilövőállásokkal és páncéltörő lövedékkel.
Ennyi, mint mondtam, egy pár rövidke, nagyon kivonatos példa csak az utolsó hetekből. Ha elfogadtuk volna a Hamasz követeléseit és kivonultunk volna az Övezetből akár csak egy hónappal ezelőtt, semmilyen kár nem keletkezett volna az imént felsorolt dolgokban. A sokszáz likvidált terrorista még mindig a helyén lenne. A terror-infrastruktúra is, a lőszerraktárak is, a sok tucat alagút is, a fegyverraktárak is, a rakéták is. Ha még egy hónappal azelőtt vonultunk volna ki, ez a lista a duplája lenne a mostaninak.
Lehetséges-e úgy dönteni, hogy a túszcsere érdekében lemondunk az ezen célokra mért csapásokról? Igen, természetesen. De nem lehet nem beszélni ennek az áráról. Mert emlékeznünk kell rá, hogy nem az a célunk, hogy a gázai övezetbe visszatérjen a csend. Mert a csend egy ingovány. Mert már láttuk, hogy a csend örve alatt a Hamasz tovább dolgozik, hogy előkészítse a következő támadást. A mi érdekünk a zaj. Nagy zaj. Olyan zaj, ami bezárja az Övezetet, és folytathatjuk a terroristák és a fegyverek megsemmisítését.
Ha pedig végleg lezárjuk az Övezetet és a kezünkben tartjuk a Philadelphi és a rafiahi átkelő kulcsait, akkor minden egyes terrorista, akit ma likvidálunk, holnap már nem lő ránk. Minden rakéta, amit ma megsemmisítünk, holnap nem kerül kilövésre Nirim kibuc felé. És minden eltelt nap az előzőnél egy kicsit biztonságosabbá teszi Gázát. Ezt nem én mondom. Ezek a Dover Cahal beszámolói, amik arról tanúskodnak, hogy minden nap egy kicsit jobban legyőzzük a Hamaszt.
Mi történne, ha kivonulnánk? A Hamasz újra lábra tudna állni és egy bizonyos ponton kiderülne, hogy miután többszáz katonánk a vérét hullatta, a régi szörny még mindig ott liheg a határunkon. Mi a helyes eljárás, amikor a túszok a kezeikben vannak? Nehéz dilemma, de nem lehet kibújni az alól, hogy figyelmen kívül hagyjuk az ügy részleteit. Az Ismail Haniyeh likvidálását követő reggelen egy család a gázai övezet határán lévő településről megosztotta velünk azt a benyomását, amit csak az érthet meg, aki abban a régióban él.
„Hihetetlen”, írta a családi Whatsapp-csoportban, „2014-ben épp külföldről tértünk haza, a repülő pedig a Földközi-tenger felett körözött, miközben a leszállásra várt, mivel Gázából rakétáztak. Sok éven át minden júdeai, vagy szamáriai taknyos senki likvidálását követően automatikusan bevonultunk a biztonsági szobába és az Övezet melletti településeken megállt az élet. Az oktatási intézmények bezártak, az utakat lezárták, gyülekezési tilalom lépett életbe, elmaradtak az esküvők és egyéb események, a temetéseket szűk családi körben engedélyezték csupán. Ma reggel, Ismail Haniyeh levadászása után, nulla szigorítás. Teljesen hihetetlen. Paradicsomi állapotok uralkodnak a régiónkban. Le a kalappal a Cahal előtt.
Ennek fényében nem lehet kitérni a kínzó kérdés elől: hajlandóak vagyunk-e lemondani az összes eredményről, amit ebben a háborúban elértünk? Felfüggeszteni a Cahal jelenlétét az összes olyan területen, melyek nyomást gyakorolnak a Hamaszra? Az egy éve tartó háború után, a többszáz katona után, akik az életükkel fizettek, és többezer szilárd lelkű harcos után, akik egy életre lerokkantak, valóban készek vagyunk feladni mindent, amit csináltunk és megengedni Sinwarnak, hogy kibújjon rejtekhelyéről, újjászervezze embereit, összecsődítse a tömeget egy győzelmi ünnepélyre, „V”-t formázzon az ujjaival és kihirdesse, hogy „Legyőztük a cionistákat!”?
Meghaladja az értelmemet, hogy lehet Benjamin Netanyahura hárítani az október 7-i mészárlás felelősségét, ugyanakkor arra kényszeríteni, hogy engedje meg a Hamasznak, hogy az magát ünnepelje elért teljesítményéért és visszatérni az október 6-i kiindulási pontra, mintha mi sem történt volna.
