Semmivel nincsen több információm, mint bármelyik tévénézőnek, rádióhallgatónak vagy újságolvasónak itthon, vagy szerte a világ bármelyik zugában. Ennek ismeretében mondom ki magabiztosan, mint általában a hályogkovácsok, hogy nagyon nem mennek jól a dolgaink. Sáfrán István gondolatai:
Ami ma egy éve történt, azt soha nem fogjuk elfelejteni. Mint a kilenc-tizenegyet, az ikertornyok lerombolását New Yorkban. Oriana Fallaci Inshallah című könyvében engedte sejtetni, hogy véleménye szerint a világ legnagyobb veszélye az iszlám. És valóban, a világ már nem az, mint ami volt annak előtte, és más lesz 2023. október 7. után is. Ezen a napon több mint ezerháromszáz honfitársunkat gyilkoltak meg bestiális kegyetlenséggel, és több mint kétszáz túszt hurcoltak magukkal a ránk törő terroristák. Vagyok már abban a korban, hogy mindahányan akár testvéreim, gyermekeim, unokáim lehetnének. Ha van húsba vágó veszteség, akkor ez az. De még fel sem ocsúdtunk, alig pár napra rá, a világ mintegy varázsütésre ellenünk fordult. Akik addig szörnyülködve kapcsoltak át másik csatornára vagy lapoztak tovább, elkezdtek félrenézni. Aztán először csak elszórtan, később vélhetően mind szervezettebben megkezdődtek a kiscsoportos, majd az egyre népesebb tüntetések szerte a földkerekségen – Izrael ellen. A lélegzetem azonban akkor akadt el először, amikor hírét vettem, hogy már nemcsak az utcai rendbontásokon követelik a halált népünkre, hanem a jobbnál jobb egyetemeken felvonulók is, ahol a nagy európai és tengeren túli campusok hallgatói skandálják, hogy „a folyótól a tengerig”, és hogy onnan még tovább is.
Ami ebben ijesztő volt számomra, hogy ekkor nyilvánvalóan már nemcsak a tudatlanok vagy a megtévesztettek és a mindig és mindenütt mindenre kész csőcselék, hanem a leendő elit, a hatalomátvétel küszöbén toporgó high quality magasan képzettek nemzedéke is lengette a palesztin zászlót, és üvöltötte a fundamentalista muszlim jelszavait.
A középkori idiotizmusok egyenes ági leszármazottai, a tanulatlan és tudatlan horda tagjai, akiknek meghatározó többsége nemhogy azt nem tudja, mit jelent az, hogy zsidó, de azzal sincs tisztában, hogy ki is a palesztin, ki fia-borja a perzsa, ki a síita, ki a szunnita, és még folytathatnánk. Velük kellene leülni és megpróbálni megértetni, hogy te vagy te, én meg vagyok én, és bár mindketten mások vagyunk, de ez nem kell, hogy feltétlenül azt jelentse, életünk egyetlen célja a másik torkának elvágása. Mindez természetesen nem zsidó kérdés, mert a legfelső hadurak nem fognak megállni a tenger partján, mennek tovább a keresztesek és mindenki ellen, aki más. Ez tehát nagy valószínűséggel zsákutca. A csőlátókkal nem lehet egyezségre jutni, sem a Hamasz, sem a Hezbollah, sem a többi apróbb-nagyobb terrorcsoport tagjaival – megjegyzem, ez nem csak a lövészárkok túloldalán meghalni is kész, ellenünk fenekedőkre vonatkozik. De teszem hozzá, ha egyszer lesz két-három nemzedéknyi ideje és rengeteg pénze az emberiségnek, hogy a mindenkori felnövekvő ifjúságot képezze és tanítsa arra, amitől ma oly messze a világ, a mások elfogadására, na, akkor talán lehetséges lesz majd a fából vaskarikát esztergálni. Ez azonban nem megy máról holnapra, és hiábavaló abban reménykedni, hogy bármiféle háromhetes szünet alatt kikristályosodik a tartós egyetértés.
Más a helyzet, de nem egyszerűbb azokkal, akik ma nagynevű intézmények padsoraiban töltik felnőtt életük legtermékenyebb éveit. Agyuk az agyagtábla, amelybe most vésődnek a legnemesebb eszmék, és persze a legotrombábbak is. Ezekben az években dől el, hogy mire lesznek „vevők”, milyen gondolatok határozzák majdani felnőttkorukat, hogy aztán kialakuljon világnézetük. Mert minden ember változik. Csak futólag egy példát: a hatvannyolcas lángoló hevületű párizsi ifjak egy része idővel behajózott a polgári társadalmak valamelyik kikötőjébe, lettek belőlük jobbosok, sőt nácik is, amiképpen marxisták, esetenként szélsőségek zászlóvivői, s persze akadtak, akik hátat fordítottak mindenféle politikai színezetnek. (Zárójelben kopogom ide a sziklaszilárd hitűek megnyugtatására, ez a világ természetes rendje).
Csakhogy ami most Nyugat-Európában és Amerika nagyvárosaiban történik, ezen eszmék gerjesztői gyakorta olyan nemzetek fiai, leányai, leszármazottai, (bevándorlói), akik maguk is elszenvedői voltak valamiféle durva, megalázó megkülönböztetésnek. Tudatalattijukban mélyen (vagy talán nem is olyan mélyen…?) ott fészkel az engesztelhetetlen gyűlölet, és nincs megmondhatója, milyen szikra lobbantja lángra az öldöklés ösztönét. Pedig az ilyen egyetemekre bejutó gyerekek szülei, és a fene se tudja hány nemzedékkel vissza, már maguk is jó iskolákba jártak, ahol nagy valószínűséggel nem a befogadó ország lakóinak felkoncolását taglalták a meghitt családi traccspartikon. Csakhogy a magas tudományok fellegváraiban maga a nevelés sokadrangú szempont. Nézzünk csak szét nyitott szemmel új hazánkban, de akár bármelyik régiben is. Az egymás elfogadása az államalapítás fundamentuma volt ott ezer éve, és csaknem nyolcvan esztendeje itt is. Tanulságos mondatokkal idézhetjük e tárgyban Istvánt, a királyt és Ben Guriont, a miniszterelnököt.
De hát akkor hová és merre a tovább? Mint megátalkodott bölcsész hirdetem: az egyetlen járható út a nevelés, az oktatás, a meggyőzés. Lánykori nevén az ismeretterjesztés, az agitáció, a propaganda. Tudom, ha mindezt papíron olvasnák, sokan tépnék miszlikbe a lapot, pedig abban, hogy most itt tartunk a világ és a mi viszonyunkban, a leginkább felelős az, aki nem fordított erre elég figyelmet, pénzt, és persze szaktudást. Mert a meggyőzés, az agitáció, a propaganda nem szégyellnivaló maszlag, úri (hogy ne mondjam: elvtársi) huncutság, hanem szakma és tudomány, amelyből haszna származik az értőn alkalmazónak, és kára a kuruzslónak.
Mire gondolok?
Az irtózat tombolásának nem is tudom pontosan hanyadik napján megjelent egy hír az izraeli sajtóban, miszerint a terrorista támadók sisakkameráinak és telefonjainak, valamint a mieink fényképeinek és filmfelvételeinek felhasználásával elkészült egy negyven valahány perces dokumentumfilm, amit levetítettek, emlékezetem szerint, néhány kiválasztott újságírónak és meghatározott követségek tisztségviselőinek. Messze a tűztől esélyem sem volt rá, hogy beférjek a csapatba. Láttam viszont, mint oly sokan mások, a televíziók több mint megrendítő híradásait, és hallottam a sajtóvetítésről kitántorgók beszámolóit az elképzelhetetlen embertelenségekről.
Akkor a világ már erősen megosztott volt a történtek fogadtatásával. Kérdeztem mindig jól informált kollégámat, mikor fogják az elkészült munkát az izraeli csatornák valamelyikén levetíteni. Válasza rövid volt és tömör: „Remélem soha. Olaj lenne a lángtengerre. El tudod képzelni, milyen indulatokat váltanának ki azok a képsorok, amelyek az elállatiasodott támadók barbár cselekedeteit mutatják. Nincs erő, ami féken tartaná a bosszút és a megtorlást követelő indulatokat!” Elfogadtam érveit, s aztán telt-múlt az idő. Rakéták jöttek és mentek, béketárgyalások kezdődtek és szakadtak, túszmentő akciók indultak és futottak zátonyra, és mindeközben az Izrael és a zsidók elleni tüntetések egyre népesebbek, hangosabbak és agresszívabbak lettek. Végül az elmúlt héten már odáig süllyedt a meggondolatlan politikai tohuvabohu, hogy a francia köztársaság elnöke azzal a javaslattal állt elő, hogy a nemzetek közössége függessze fel Izrael fegyverellátását. Tehát, vagyis: Izraelt szolgáltassák ki a terroristák kénye-kedvének, az agresszorok méltányos belátásának. Bravó! A felszólítás mögött alighanem a Franciaországban élő kisebbségek agresszív csoportjai előtti behódolás szándéka rejlik. Félti és óvja ennek a dicsőséges nemzetnek a belső békéjét. Ahogyan a bennünket körülvevő országok és távolabbi kontinensek vezetőinek meggondolása sem más: óvakodnak a békétlenség eszméit gyökereikben is magukban hordozó népességek befogadásától.
Nem megoldás, de talán egy kis lépés lenne a jó irányba: ha ezt a bizonyos negyven valahány perces dokumentumgyűjteményt már annak idején, amikor elkészült, de akár még ma is, sok száz példányban sokszorosítanánk, és az ellenünk tüntető fiatalokkal egykorú srácokat és lányokat küldenénk szerteszét a világ egyetemeire, hogy a campusokban levetítve kommentálják az eseményeket, és vitatkozzanak a hitetlenkedőkkel, hogy ezek a borzalmak igenis megtörténtek, és ezeknek a támadóknak az eszmeisége lobog és lángol a tegnapi, a mai és a holnapi ágyúk tüzében, a becsapódó bombák robajában.
Hogy ez propaganda? Hogy ez agitáció? Igen, akár nevezhetjük annak is, de a világosságot soha nem a fegyverek torkolattüze hozza el. A háborúknak csak vesztesei vannak.
Újságíró
