A párhuzamosok találkozóhelye

Az Anna Lindh Foundation a mediterrán térség és az EU államok civil és kulturális kapcsolatainak építésével, hálózataik fejlesztésével foglalkozik – dióhéjban. Ez azért fontos, mert az Izraelinfo és a magyarországi Mediawave Fesztivál közös pályázata révén az A.L.F. delegált a rendezvényre, a filmes szekcióba.

A beszámolóm is a pályázat része, és ígéretet tettünk arra, hogy lapunkban is megjelenik majd. Íme:

Néhány szubjektív gondolattal kell kezdenem, mert nagyon speciális a helyzetem, ahogyan most izraeli vendégként vehettem részt a magyarországi Mediawave filmes és összművészeti fesztiválon.

33 éve – szinte a Mediawave megalapítása óta – része az életemnek ez a fesztivál!

Lassan tíz éve élek Izraelben, és azóta ezek a szálak, amelyek ehhez az együttléthez kötöttek, meglazultak ugyan, de a kapcsolatom a szervezőkkel végig folyamatos volt.

Vissza kell tekintenem azokra az évekre, amikor aktív részese voltam annak a munkának, amely kialakította a Mediawave arculatát.

Fiatal filmesként a kultúrák közötti párbeszédre tettem fel az életemet, és mindig kerestem azokat a kulturális felületeket, ahol ezek a dialógusok élő, eleven emberi találkozásokként jönnek létre.

1989 előtt a szocializmusban nem léteztek, létezhettek olyan civil szervezetek, amelyek ilyen céllal működhettek volna. A pártállam a teljes kulturális szektort totális kontroll alatt tartotta, és képtelenség volt bármiféle kulturális kapcsolat fenntartása a szovjet blokk országain kívüli szervezetekkel, műhelyekkel vagy alkotókkal.

1989-ben ez szinte varázsütésre megváltozott, de ez csak azt jelentette, hogy kinyíltak a kapuk. De nekünk, akik a kulturális dialógusokra szomjaztunk, nem voltak tapasztalataink, nemzetközi kapcsolataink, sőt Magyarországon belül sem tudtuk pontosan, hogy kikkel, hogyan és mit csináljunk. De nagyon kreatív és innovatív volt a légkör, és a lelkesedésünk összeadódott.

A Mediawave alapítói filmesek voltak, erős etnográfiai érdeklődéssel, és korábban már szerveztek jazz-fesztiválokat is. Ez a három dolog – a film, a jazz és a népi kultúra – lett az a háromszög, ami köré később az egész multikulturális és összművészeti fesztivál szerveződött.

Szívesebben használnám az „együttlét” szót.

Rögtön kiderült, hogy a tradicionális és az avantgárd zene, az etnográfiai dokumentumfilmezés és az experimentális film szociológiai értelemben ugyanazokat az alkotókat és nézőket vonzza, akiket a szocialista kultúrpolitika a perifériára szorított.

A független művészek helyzetbe kerültek, és hamar összekapcsolódtak. Szervezeteket, fórumokat indítottak. Hatalmas kulturális pezsgés indult minden területen. Megindult egy párhuzamos alternatív kultúra, amely az életemet jelentette azokban az években.

Magyarország helyzete nagyon speciális. A jelenlegi határain túl, a szomszédos országokban – Romániában, Szlovákiában, Horvátországban, Szerbiában, Ukrajnában – jelentős magyar kisebbség él, akik a szovjet blokk összeomlása előtt nehezen, és csak államaik tiltása ellenére őrizték magyar identitásukat. Érthető volt, hogy a Mediawave ezeken a területeken kezdett először kapcsolatokat építeni. (Furcsa látni most, 35 év után, hogy ma is ezek a kapcsolatok adják a fesztivál gerincét.)

A vasfüggöny lebontása után a világ kulturális piacot látott az volt szocialista országokban. Magyarországon is sorra nyíltak, illetve aktivizálódtak az európai országok kulturális intézetei, intézményei. Ezek lettek a Mediawave épülő kapcsolatrendszerének másik fő irányai. A harmadik pedig, hogy az exszovjet államok művészei éppen az olyan országokban, mint Magyarország, látták a párbeszéd megkezdésének lehetőségét. A Mediawave informális kapcsolatokat legalizált, és ez szoros és hosszan tartó együttműködéseket eredményezett: ukrán, orosz, litván, észt filmesek és zenészek vendégeskedtek nálunk már az indulás éveiben.

Nálunk – így írtam, mert már a második évtől részt vettem a filmszekció munkájában: az előzsűriben. A koncertprogramok összeállításába is bekapcsolódtam. Videoklipeket, koncertfilmeket, kulturális televízióműsorokat, zenei dokumentumfilmeket készítettem akkoriban, kiterjedt kapcsolatrendszerem volt a magyar és a határon túli magyar zenei élettel. A Mediawave dokumentálása és a médiában való megjelenítése szintén az én dolgom is volt.

Ez az aranykor egészen a mostani magyar kormány hatalomra jutásáig tartott, de, hogy ne tévedjek a politika mocsarába, ezt a szálat el is varrom azzal, hogy ezek a folyamatok késztettek arra, hogy elhagyjam Magyarországot és Izraelbe költözzek.

Itt újságíróként dolgozom az „Izraelinfo” című magyar nyelvű internetes lapnak. Szakterületem a zene. Az itt szerzett tapasztalataimat és kapcsolataimat arra használom, hogy zenei hidakat építsek Izrael és Magyarország között, izraeli előadókat javaslok magyarországi fesztiváloknak, és fordítva. A filmes munkák itt elmaradtak, de a Mediawave-vel egészen a korona idejéig szoros volt a kapcsolatom, és ez az idei meghívás azt bizonyítja, hogy még élő a dialógus köztem és a fesztivál között.

Nehezen fogom tudni a 2024-es fesztiválon szerzett tapasztalataimat elválasztani a korábbi években szerzett tudásomtól, de azt hiszem, hogy akit ez a téma érdekel, megbocsátja nekem, hogy tájékozottabb vagyok a vendéglátó ország dolgaiban, mint egy messziről jött fesztiválvendég.

A filmes program

A megbízatásom úgy szólt, hogy a dokumentumfilm szekció zsűrijében kell majd dolgoznom, de már a fesztivál megkezdése előtt lehetőséget kértem (és kaptam) arra, hogy a többi olyan műfaj programját is megnézzem, ami érdekel. Az animációs és az experimentális filmeket is megnéztem.

Érdekes látni, hogy az animációs film milyen erővel őrzi az integritását a kommercializálódással szemben, és hogy a szórakoztatóipar termelési trendjeit mennyire képes figyelmen kívül hagyni. Talán, mert a média és a mozipiac számára nem konvertálható a rövidfilmes terjedelem és az az absztrakciós szint, amelyen egy animációs film mozog.

A digitális technika robbanásszerű fejlődése ugyan nyomot hagyott azon a vizuális nyelven is, amelyet az animációs filmesek használnak, de még sok komoly alkotó van, akit ez a tömegigény nem érintett meg, sőt gyakran éppen ironikus-kritikus éllel használják ezeket a vizuális megoldásokat.

Másfelől ez a technika csökkentette az előállítás költségeit, így egyre több független filmes választja az animáció filmes formáit. Üdítő volt ezeket együtt látni a nagy költségvetéssel dolgozó stúdiók munkáival. Külön öröm volt, hogy több olyan alkotó munkái is jelen voltak, akiknek pályájuk elején éppen a Mediawave hozta meg az első nemzetközi sikert.

Az experimentális filmek kategóriája nekem mindig szívügyem volt. Valaha ez a műfaj (vagy inkább a műfajok határait semmibe vevő gondolkodás) a világ régióinak kulturális sokszínűségét reprezentálta, de mára úgy tűnik, ezek a szálak elszakadtak, és a film formanyelvét tágító kísérletek helyett rongálást, céltalan dacot, vagy épp ellenkezőleg, a trendekhez igazodó vizuális unalmat látok.

Évekig az élharcosa voltam ennek az ügynek. Késhegyig menő vitáim voltak a Mediawave előzsűrijében az experimentális filmekért. Ahogy ma elnéztem az idei kínálatot, egyre bizonytalanabb lettem.

A filmművészetnek ez a fontos perifériája eltűnőben van. Sem a kommercializálódás, sem a mindent maga alá gyűrő digitális eszköztár megerősödése nem kedvez neki. (Éppen itt a fesztiválon értesültem arról egy baráti beszélgetésben, hogy Berlinben super8-as film workshop működik. Alapítói korábban a Mediawave holdudvarához tartozó magyar művészek… Remény!)

A dokumentumfilmeknél ismét az indulás éveiben jól lerakott alapokra kell hivatkoznom.

Szigorú esztétikai elveink voltak. A narráción (voice over) nyugvó televíziós műfajokat, amelyeknél a képek csak illusztrációk az elmondott tartalomhoz, eleve kizártuk a versenyből. Azokat, amelyek fontos szociális vagy kulturális tartalmakat közvetítettek, de nem képviseltek markáns esztétikai értéket, információs vetítéseken láthatták a nézőink.

A televíziók 55 perces limitje nagyon jó szolgálatot tett a valódi dokumentumfilm-drámáknak. Azok az alkotók, akik az emberi sorsokra, a közösségek életére, konfliktusaikra helyezték a hangsúlyt, inkább lemondtak a televíziós forgalmazásról, de nem vágták meg a filmjeiket a tévés szabványokhoz, és a kapcsolódó tucatesztétikához. Ezeket a független filmeket szerettük, preferáltuk, és az ilyen filmekre specializálódott műhelyek máig evidenciaként veszik a Mediawave-en való szereplést.

Ezek a filmek ma – nem ritkán európai koprodukciók – leginkább az Európán kívüli régiókból érkeznek: az exszovjet államokból, Afrikából, Latin-Amerikából, a Közel-Keletről, gyakran Izraelből is.

A társadalmi és politikai konfliktusokat egyre inkább a televíziók dokumentum jellegű műsoraiba helyezik át, így az igazi dokumentumfilmekben egyre gyakrabban jelennek meg személyes történetek, drámák.

Néhány év kihagyás után jó volt látni, hogy amíg a világ legtöbb dokumentumfilmes fesztiválja a politikai, térségi, kisebbségi kérdések szenzációira fókuszál, addig a Mediawave válogatása megmaradt a filmes esztétikai szempontok primátusánál. Paradox módon ezek, a média idő- és esztétikai korlátait figyelmen kívül hagyó alkotások sokkal erőteljesebben és érvényesebben képviselik a kisebbségeket és az elmaradott térségeket, mint a televíziók számára „kiglancolt” munkák. Ez az én véleményem, de örömmel láttam, hogy ez maradt a Mediawave szelekciós elve is, és ezt tudtuk a zsűri döntésében is érvényesíteni.

A játékfilmes programot csak felületesen tekintettem át, bele-belekukkantva a filmekbe. A nemzeti, térségi kulturális arculat ebből a műfajból tűnt el leginkább. Mára ugyanaz, a moziforgalmazók és filmcsatornák diktálta ízlésformáló tendencia érvényesül, függetlenül attól, hogy Skandináviában, Közép-Ázsiában vagy Dél-Amerikában forgatták őket. A világtrendek nyomására létrejövő nivellálódás a különlegességek, a speciális arculatok és esztétikák eltűnését eredményezte a játékfilmekben.

Nekem ez a tendencia már nagyon régóta feltűnt, ezért is távolodtam el a fikciós filmektől.

A Mediawave Fesztivál él.

Kevesebb embert ér el, kevésbé van jelen Magyarország kulturális térképén és a térséget mozgató szellemi életben, de ez nem baj. A magja egészséges, nem távolodott el az interkulturális értékeket kereső ősök víziójától és gyakorlatától.

A nagyváros – Budapest – kis mozijában, az alternatív film kultikus helyén a termek megteltek. A vetítések után érdekes, és néha drámai beszélgetéseket folytattunk. Bevallom, elszoktam már ezektől, jó volt látni, ahogy a személyes megérintettség felszínre tör, és jó volt ezeket a dialógusokat moderálni, segíteni.

A fesztivál másik része a kis faluban – Ravaszdon – töltött három nap volt. Itt mintha egy nagy család töltene együtt egy hétvégét, olyan volt a fesztiválélet. A díjazott filmeket újra vetítették, hogy aki Budapesten lemaradt valamelyikről, az most bepótolhassa.

Az erdélyi egyetemek filmes műhelyei mutatkoztak be délutánonként. A vetítéseket beszélgetések követték, személyesebbé és szorosabbá fűzve a kapcsolatokat a Mediawave Fesztivál és az egyetemek filmes műhelyei között.

A három nap hangulatát nehezen tudom érzékeltetni, ezért inkább ide tenném – a zárszó előtt – a Ravaszdon készített képeimet.

Egy olyan országból jövök, amelynek megítélése a világban a legdurvább szélsőségek között mozog. Rajongói kritika nélkül fogadják el Izrael minden lépését, miközben a szélsőségek felé vágtató kormánya tevékenységét mások a fasizmust idéző szélsőséges megnyilvánulásokkal bírálják, és Izrael pusztulását kívánják. Egy olyan nép szabadságharcának támogatását hangoztatják, amely évtizedek óta otthona a civilizáció minden értékét megvető terrorizmusnak. Egy olyan nép függetlenségét támogatják, akiket egy olyan terrorszervezet irányít, amely a polgári lakosság mögé bújva harcol, és a kiprovokált válaszcsapások áldozatait használja fel a saját propagandája céljaira. És ennek a trükknek a világ értelmesen gondolkodó emberei közül is sokan bedőlnek.

Ebből az élet-halál harcból, ezekből a vitákból érkeztem meg egy olyan pici, értelmes szigetre, mint a Mediawave Fesztivál, amely megalapítása óta képviseli a toleranciát, a szolidaritást, és a párhuzamosan egymás mellett létező kultúrák értékeit. Kultúrsokk volt, pozitív, de könnyen vettem. Az igazán nehéz a hazatérés volt a saját világomba, a háborúba, a napi rakétariadók és az éles hangú, értelmetlen, intoleráns viták közé.

Ez az írás egy picike köszönet azokért a napokért.

Fotók: Silló Sándor / Izraelinfo

Funded by:  Anna Lindh Foundation and  Funded by the European Union, ALFINMOTION knowledge project