Az aggodalom egyfolytában a háttérben leselkedik. Nézi, ahogy szendvicset készítek, a kocsiban megnyomom az indítógombot, az üzletben azt a tofut keresem, amit a feleségem szeret. Néha rám kiabál, és kizökkent a reggeli imám szavainak kimondása közben. Van, hogy rosszat sejtetően néz rám, vagy kajánul nevet. Világos, hogy élvezi, hogy uralkodhat felettem. Nem harcolok ellene, hiszen van létjogosultsága. Melyik ember nem retteg a haláltól? Ki az, aki nem rezzen össze, ha megtudja, hogy valaki figyeli, és meg akarja ölni? Ezért hát együtt élek az aggodalommal. Vajon, ha itt hagynám Izraelt, eltűnne az életemből? Vagy máshol is, formát változtatva ugyan, de mégis jelen lenne? Itt kipája van, mint nekem. Németországban biztosan csinos sapkát viselne. De lehet, hogy olyan álruhát hordana, amelyben egybemosódna a hömpölygő tömeggel a Hauptstrassén. Akkor még azt sem tudnám, létezik-e, vagy csak a képzeletem szülötte. Megfoghatatlansága démoni nagyságúra nőné ki magát, és nem lenne olyan magyar huszár, aki megvédhetne tőle. Mert ott mindenki azt bizonygatná, hogy csak én festettem. Ezért hát a hétköznapjaimat próbálom élni. Most is itt ül velem szemben. Néha a hátam mögé surran, és nézi, mit írok. Hagyom.
Tegnap egy vallásos katonát, egy parancsnokot interjúvoltak a rádióban. Ötödik gyermeke akkor született, amikor Gázában harcolt. Most Libanonban van bevetésen. Megköszönte a feleségének és a családjának, hogy erősek maradnak. Ez ad neki erőt a háborúban. Nekem is erősnek kell maradnom. Az én harcom, hogy a hétköznapokat teljes mivoltukban éljem meg: tanítsak, tofut vásároljak az ünnepre, írjam a naplómat. Mert ez adja meg annak az értelmét, amiért a katonáink harcolnak. Micsoda bolond világ ez. A hétköznapok válnak az élet értelmévé. A megunt, a rettegett, a láthatatlan, a lenézett hétköznapok megélése vált a háború céljává. Jaj nekem, ha az aggodalom megálljt parancsol.
