A holokausztkutató, Prof. Yehuda Bauer, aki ebben a hónapban hunyt el 98 évesen, egy búcsúztatót hagyott hátra, amelyet saját magának írt. „Ha már bele kell születni valamilyen etnikai csoportba, jobb zsidónak születni. Ez egy lenyűgöző, bosszantó, visszataszító, izgalmas, borzalmas, csodálatos nép” – írta.
Tudom, hogy nem szokás, hogy egy elhunyt saját magáról mondjon búcsúbeszédet. Általában az a dolga, hogy csendben feküdjön, és ne hallja, hogyan dicsérik és magasztalják őt. Ha hallaná, rendszerint megdöbbenne a túlzásoktól és torzításoktól, és elpirulna a szégyentől. Azonban egy elhunyt természeténél fogva nehezen pirul el. Már túl késő van ahhoz. Most is ez a helyzet. E komoly megfontolás alapján döntöttem úgy, hogy magam írom meg a búcsúbeszédemet, hiszen egyértelműen én ismerem magam a legjobban. Hosszú lesz ez a búcsúbeszéd, mit lehet tenni.
Remélem, nem szenvedtem túl sokat a halálom előtt. Azt mondják, hogy a haldoklás folyamata nem kellemes, de nem tudom megmondani, milyen volt nekem, így nem tudok róla beszámolni. Egyébként is minden történész tudja, hogy a szóbeli tanúvallomásokat ellenőrizni kell kereszthivatkozással, de ebben az esetben ez nehéz feladat. Mivel nem hiszek sem a túlvilágban, sem egy felsőbb hatalomban, amely az életünket és halálunkat irányítja, biztos vagyok abban, hogy a nyugalmam nem lesz édeni, hanem végleges. Sebaj. Csak, ahogyan Herzl állítólag mondta: „ne csináljatok butaságokat, amíg halott vagyok” – ez vonatkozik a gyermekeimre, unokáimra és dédunokáimra, de mindazokra is, akik hallják.
Összességében jó életem volt, nincs okom panaszkodni. Mint ismeretes Prágában születtem, olyan szülők gyermekeként, akik nagy szerelemmel szerették egymást – Uly és Viktor Bauer. Gyerekkorom óta szinte istenként tekintettem apámra, és ez a mai napig így van. Hasonlítok rá, a testbeszédünk teljesen azonos, a hangom az ő hangja. Egyszerűen csak utánozom őt. Sajnos nem értem el az ő erkölcsi nagyságát, ami kár.
1943-ban követeltük, hogy hadseregbe vagy a védelmi erőkbe állhassunk, de meggyőztek minket, hogy inkább érettségizzünk le. Így kerültem 1944 nyarán a Palmachba. Leszerelésem után egy évet tanultam a Héber Egyetemen, majd megkaptam az egyetlen ösztöndíjat, amit a mandátumi kormány egy zsidónak adott a bölcsészettudományok terén, és Walesbe, Cardiffba utaztam, anyám által a legjobb európai ruhákkal felszerelve, amelyek egyáltalán nem feleltek meg egy 1946-os brit egyetemista számára. Még 1945-ben csatlakoztam a Hashomer Hatzair cionista mozgalomba, bár valójában a cserkészmozgalomban nőttem fel, és eredetileg a Hacerim kibuc egyik alapítója lettem volna. Ehelyett visszatértem Cardiffba (a függetlenségi háború után, amely során visszatért harcolni – a szerkesztő megjegyzése), hogy befejezzem a B.A. és M.A. tanulmányaimat. Amikor hazatértem, 1952. március 23-án érkeztem meg a Soval kibucba.
Gabriel Kitain, aki a kibuc munkairányítója volt, elküldött mezőgazdasági munkákra, hogy szalmabálákat rakjak fel szekérre. „Ha kibírja, marad” – mondta. Maradtam. A kibucban töltött 41 évem jó volt. Szarvasmarhapásztor voltam, vagyis afféle cowboy, tehenész, és élveztem. A doktori disszertációmat 1960-ban írtam meg Israel Halperin professzor vezetésével a Palmachról, mert kissé őrült voltam. 1955-ben megnősültem, feleségül vettem Sulát, és 35 évig éltünk együtt. Két lányt neveltünk fel. Ilanával 25 évet töltöttem együtt a válásom után.
Nagyon sokat dolgoztam, és a legborzalmasabb ügyekkel foglalkoztam, amelyekkel egy zsidó történész csak foglalkozhat. Ha nem lett volna a családom és a népzene iránti szenvedélyem, nem bírtam volna ki. Amikor a népirtással kezdtem foglalkozni, elsősorban az apámtól kapott erkölcsi elvek vezéreltek. Találkoztam miniszterelnökökkel, királyokkal, elnökökkel, nagy beszédeket mondtam, hiszen beszélni tudtam – ez a búcsúztató is ennek a bizonyítéka. Képes voltam kifejezni magam. A kitüntetések valóban simogatták az egómat, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de a lényeg az volt, hogy előmozdítsam a dolgok megértését, beleértve a népirtás kérdését is. Egy nemzetközi csoport alapító tagja voltam, amely elméleti és politikai szinten is foglalkozott ezzel a témával.
És mit hagyott maga után Yehuda Bauer? Egy nagy halom könyvet és cikket. Mindez végül feledésbe merül majd, ahogyan minden ezen a világon végső soron az enyészet és feledés sorsára jut. Maradt öt felnőtt gyerek: két lányom és három fia Ilanának, nyolc unoka és négy – később több – dédunoka, valamint néhány ezer tanítvány, itthon és külföldön. Talán valamit megértettek abból, amit próbáltam tanítani nekik, és talán egy kicsit többet is annál.
Vajon izraeli hazafi voltam? Cionista? Annak ellenére, hogy nem itt születtem, ez az én hazám, és soha nem hagytam volna el, még akkor sem, ha kincseket ígértek volna érte – igazából ígértek is, de nem fogadtam el. Remélem, hogy az utódaim is itt maradnak, mert a közhely igaz: nincs más hazánk, és nincs más népünk, bár eléggé elátkozott. Ahogy Chaim Weizmann egyszer mondta: „Ez a zsidó nép a legjobb, amink van.” Azzal kell dolgozni, ami van. Ehhez a néphez tartozom, bár alapvetően nehéz nekem olyan emberi csoport tagjának lenni, ami hajlandó elfogadni engem. De végül is nem választottam, hogy zsidó legyek, beleszülettem ebbe az egészbe, nem az én hibám. Az igazság az, hogy nem csak beletörődtem, hanem még elégedett is vagyok vele. Ha már valamilyen etnikai csoportba kell születni, jobb zsidónak születni. Ez egy lenyűgöző, bosszantó, visszataszító, izgalmas, borzalmas, csodálatos nép.
Nem hiszek az utópiákban, mert minden utópia végül gyilkossághoz vezet. De igenis hiszek abban, hogy lehet javítani, ha csak egy kicsit is. Még a zsidókon is. Még a világon is – legalább egy kicsit. Szóval, ahogy mondtam, próbálkozzatok. Elnézést a hosszú búcsúbeszédért, ígérem, hogy nem írok többé egyet sem. Ne sírjatok – mosolyogjatok egy kicsit. Érdemes mosolyogni, sőt nevetni is, amíg csak lehet. Szóval próbáljátok meg. Búcsúzom tőletek.
Főkép: Bauer. „Aki a legjobban ismer engem, az én magam vagyok.”
Héberről fordította: frankpeti
