176 nap, azaz nyolc nap híján hat hónap, de ki számolja? Ennyi időt vártunk a vízumomra, amivel munkát vállalhatok Izraelben. És ez nagy szó, mert ebben az országban szeretik a külföldieket, csak ne maradjanak sokáig. Ha mégis, azért meg kell harcolni, ahogyan mi is tettük.
Az én tudásom szerint itt kétféleképp szerezhet az ember B1-es vízumot. Vagy egy cég által, ám akkor csak náluk dolgozhat. A másik esetben élete párja izraeli kell, hogy legyen. Ez több szabadságot ad munkavállalás szempontjából. Az én esetem logikusan a második verzió, hisz E. már 15 hónapja izraeli állampolgár.
És hogy mi kellett a vízumomhoz?
Csupán három hitelesített, otthon lefordíttatott, majd ismét hitelesített igazolás a születésemről, az erkölcsömről és a családi állapotomról.
Néhány – de inkább legyen 5-10 darab – megírt, majd lefordított levél a családunktól, itteni és otthoni barátainktól, amiben igazolják, hogy együtt élünk mindkét országban.
A levelezésünk, fotók a közös múltunkból és jelenünkből.
Számla mindenről, fél évre visszamenőleg.
Lakásbérleti szerződés, jövedelemigazolás, közös bankszámla, biztosítások, amiket kötöttünk.
Újabb fotók, újabb számlák, újabb levelek.
Legalább hatszori személyes jelenlét a Vitorlatorony (mely egyébként Haifa második legmagasabb épülete a maga 29 emeletével és 137 méterével) második szintjén – oké, ebből kettő asztalcsapkodós volt, hogy miért nem történik semmi.
Egy turistavízum meghosszabbítás, hiszen azt csak három hónapra adják.
Ó, és egy interjú, ahol a magyar tolmács telefonon faggatott minket, majd fordított ügyünk intézőjének. Szigorúan külön-külön kérdeztek ki minket, nehogy összebeszéljünk, hogyan telt az elmúlt napunk, és ki főzi otthon a reggeli kávét. Természetesen sikerült néhány ellentmondást abszolválnunk. De komolyan, ki emlékszik arra, hogy mi volt az utolsó közös Netflix-sorozatunk? Főként, mivel szimultán nézünk többet egyszerre. De úgy döntött a legfelsőbb hatóság, hogy ennyi baki belefér. Szerintem ők is szimultán nézik a Netflixet.
Ezen kívül kellett cirka 2500-3000 sékel, ami Izraelben egy szűk félhavi, míg otthon egy havi átlagfizetés.
Kellett még néhány kezdődő idegösszeroppanás, „miért nem válaszolnak”, „már megint ünnep-ünnep hátán, zárva minden”, „mi a jó francot kérhetnek még” – témakörökben.
Kedden pedig megérkezett az email, hogy várva-várnak ránk a hivatalban. Írhatnám, hogy repestem a boldogságtól, de annyiszor mentünk be úgy, hogy megint kiegészítésre van szükségük, hogy inkább a sztoikus nyugalom és az újabb idegeskedés közt ingadoztam.
De ma – két órácska várakozás után – megkaphattam az útlevelembe a „dolgozós”-matricát kereken egy évre. Ezzel minden kapu kinyílt előttem, ami jelen esetben valószínűleg egy évnyi takarítást és tanulást jelent, mivel a nyelvtudásom finoman szólva is hagy némi kívánnivalót maga után.
Ám végre munka! Úgy tűnik, öregkoromra szentimentális lettem; bevallom, elsírtam magam hazafelé a Carmeliten. Hisz annyit küzdöttünk ezért, és annyian segítettek otthon és itt is. (Köszönjük mindannyiótoknak!)
Ez a darabka matrica az útlevelemben egy valódi izraeli élet kezdetét jelenti. Csak 176 nap kellett hozzá, némi papírmunka és persze E.
Könyvtáros, novellista, hobbifutó, de varrónőként is kivételes. A kedvesem egy éve alijázott, én májusban költöztem Izraelbe. Amíg várunk a tartózkodási engedélyemre, rengeteg a szabadidőm. Így keletkezett ez a blog.
