Miközben az ország területe zsugorodik, és a természeti helyek egyre kevésbé elérhetőek a nyilvánosság számára, a Hefer-völgyben olyan táj vár ránk, amely vízfelületeket és a nyugalom hangjait rejti magában.
Eitan Leshem írása a Haaretzben
Dolgok, amik most úgy hangzanak, mint a légiriadó: egy gyorsuló motor, egy távolodó mentő, egy lassuló motor, egy síró baba, minden dal eleje a rádióban, egy parkoló motor, csend. Igen, az egy éve tartó légiriadók után minden légiriadónak hangzik, különösen egy nyüzsgő városban, és nem számít, hogy Izraelben vagy máshol vagyunk-e. Nehéz elkerülni az apró szívdobbanásokat, amik minden ilyen téves riasztással együtt járnak, és bár véget érnek azzal, hogy „csak egy motor volt,” egy pillanatra már aktiválják a „harcolj vagy menekülj” módot (természetesen menekülés). Nehéz, mert a háború mintha követne minket mindenhová az országban. És lám, az Agmon Hefernél tökéletes lehetőség nyílik, hogy egy pillanatra elfelejtsük a légiriadók zaját.
Ez azért történik, mert a természet zaja itt annyira élő és lüktető, hogy szinte nem hagy helyet a most bennünk élő szorongásnak, és szinte kényszerít arra, hogy olyan hangokra figyeljünk, amelyek után nem félelem jön, hanem béke.
Az Agmon Hefer 2017-ben nyílt meg, és ismét bebizonyította, hogy az emberek talán nem felejtenek, de a természet viszonylag gyorsan felejt. Miután a környék mocsarait a cionista telepesek lecsapolták, a területet mezőgazdasági célokra használták, majd a saroni kibucok lakói egy részét halastavakká alakították. Az utóbbi évtizedekben azonban a halgazdálkodás nehézségekbe ütközött, így néhány tó elhagyatottá vált és kiszáradt.
Mint sok esetben, és pontosan úgy, ahogy most is próbálják csinálni Maagan Michael kibuc halastavainál, az előrevezető útnak az bizonyult, hogy visszaforduljanak a múltba. A tavakat újra elárasztották, a környező növényzet is megújult, és egy csendes regenerációs folyamat indult el. Most a látogatók élővilágban gazdag vízfelületek között sétálhatnak, és betekintést nyerhetnek a mocsarak pompájába, amelyek itt virágoztak az első cionista telepesek érkezése előtt.
Egy hang kint marad
A hely élvezete már jóval az érkezés előtt elkezdődik. A saroni mezők látványa kibucokkal és falvakkal igazi izraeli képeslap, amely semmivel sem marad el a Holt-tenger, a Kinneret vagy Jeruzsálem látványától. A mocsarak lecsapolásának emlékei, az óriási citrusligetek és ez a széles, sík vidék képesek kitágítani a lelket, még akkor is, ha a cionizmus esetleg távol áll tőlünk.
Az Agmon környékén, és azokat a citrusligeteket szegélyezve, amelyek továbbra is szemet gyönyörködtetőek a narancssárga és zöld kontrasztjával, folyik az Alexander-patak – szokás szerint nem túl hívogató, vize fekete, és furcsa hab borítja, a folyó felső szakaszán zajló szennyezés eredményeként. A kis tavak körül gazdag nádvegetáció lengedezik. Együtt szinte végtelen számú különféle hangot alkotnak – kivéve egyet, amely itt szerencsére kívül marad: a légiriadó hangját.
Ez egy körútvonal, amely négy különböző méretű tavacskát érint, amelyek mentén madárlesek találhatók, ahonnan megfigyelhetjük a fészkelő vagy vonuló madarakat, valamint néhány pihenőpad is akad. Az útvonal nagyrészt nem fedett vagy árnyékos, de a hűvösebb időjárás kellemes sétát biztosít még gyerekes szülőknek is. A látvány, és főként a hely hangjai olyanok, mintha egy természetes „kincskereső játékban” vennénk részt: hallgatjuk a bokrokból jövő neszeket, a vízen ringó hangokat, és a madarak csiripelését mindenfelől. Itt egy csapat tőkés réce úszik át a tavon, ott egy poszáta, egy barázdabillegető vagy egy szajkó hallatja a hangját, és a tó végén egy kis hódpatkány (nutria) farka is feltűnik. És mindez még azelőtt, hogy felnéznénk, észrevenni, vajon a vonuló madarak – pelikánok vagy darvak – pontozzák-e az eget, akik talán itt állnak meg egy királyi lakomára, mielőtt folytatják fáradságos útjukat délre.
Néhány héttel a háború kezdete után beszéltem az Izraeli Madármegfigyelő Központ munkatársaival a háborús zajok miatt esetlegesen megváltozott madárvonulási útvonalakról. Ott elmagyarázták, hogy a madarakhoz ez a háború „nem ér fel”, és egyszerűen elvonulnak fölötte. Azonban, bár a természet maga nem hajlik meg a háború előtt, a természeti helyszínek igen: az Agmon Hula például több mint egy éve zárva van, így kevés olyan hely maradt, ahol a madárvonulást megfigyelhetjük. Ha ehhez hozzávesszük a városokban uralkodó varjak és papagájok zaján túli madárhangokat, egy természetes, békés hangzásvilágot kapunk. Állatok, szél és víz – lenyűgöző, milyen gyorsan megszokja ezt az ember.
A csendes, magával ragadó nyugalom, és a mezőgazdasági táj mellett van itt egy további vigasz is. Ez ahhoz kapcsolódik, hogy mi volt régen, mi jött utána, és hogy mi van most. Lenyűgöző újra és újra látni, mennyire nem számít az ember a természet számára, és milyen gyorsan felülkerekedik rajta. Hét év alatt ez a hely halastavakból élettel teli természeti paradicsommá vált. Ha a természet ilyen gyorsan felejt, talán mi is képesek leszünk elfelejteni mindazt, ami az elmúlt évben történt és történik Izraelben. Legalább ideiglenesen felejteni – erre tökéletesek az Agmon Hefer csendes ösvényei.
