Ma egészen különleges pészachi-zsidó túrára hívom kedves olvasóimat, sajnos a koronavírus miatt csak fejben. De ha a veszély elmúlt, akkor majd úgy istenigazából is. Északra, Galileába megyünk, ott is ősi zsinagógákat fogunk megcsodálni, a néhol évezredeken átívelő túlélés emlékeit.

Baram zsinagóga

Induljunk Baram zsinagógájától. Ez a mai Baram kibuctól egy km-re, a Nemzeti Parkban található. Egyszer csak a pampa közepén egy lenyűgöző zsinagóga-rom tárul szemünk elé. Persze ez már a huszadik század elején is feltűnt az utazóknak, az első régészeti tanulmányokat 1905-ben kezdték itt német tudósok.

Akkoriban nem messze ide egy kisebb ókori zsinagóga romjait is feltérképezték a gondos és precíz német régészkezek, de azt az első világháború körül teljesen széthordták, nyoma veszett.

Baram azt jelenti, “a nép fia”. Bar ismerős a Bar Kochba felkelésből, ugye? Ez a bar/fia – ott a “csillag fia” – itt meg, mivel az ám népet jelent, tehát a “nép fia”. A héber név is mutatja, hogy eredetileg zsidóké lehetett a település, amelyet lakói valamikor a 7. és a 12. század között elhagytak, mint oly sok zsidó települést ekkoriban Izrael földjén. Később muszlimok költöztek ide, és megőrizték a nevet, majd maronita keresztények, akiket 1948-ban elűztek innen a függetlenségi háború csapatai. Főként az ide 5 km-re lévő Gus Halavba menekültek, s gyermekeik ma is ott télnek.

Gus Halavról persze nyilván azonnal az Újszövetség Giszkalai Jánosára asszociálnak művelt olvasóink, és joggal. A magyar bibliafordításokban Giszkala néven tisztelt, egykor szintén zsidó, de a 19. századi libanoni drúz vérengzések óta maronita keresztény településről van szó.

De nézzük inkább a vérzivataros múlt helyett a vérzivataros múltú zsinagógát. Lipa Sukenik, Izrael egyik legendás, és nagy tekintélyű régésze még a hőskorban megállapította, hogy építészeti jegyei alapján a 3. században épült. Igen ám, de az új régészgenerációk sokkal későbbi, hatodik századi pénzérméket találtak az ősi kövek alatt. És ráadásul más gyanús jelek is voltak, pl. csúnyán, aszimmetrikusan egymásra rakott kövek és kőgerendák, csálé díszítések.

Alig hittek a szemüknek, de megdörzsölték, és mélyen gondolkodóba estek a tudós elmék. És hopp, meglett a megoldás: hiszen a római és a bizánci korban, sőt, ráadásul a muszlimoknál is tilos volt új zsinagógát építeni! De sebaj, túljártak a hatóságok eszén: szétszedték a régit, renoválták, kibővítették, szépítették, és aztán újra összerakták az egészet ugyanolyanra – gondolták ők. De persze a kormányzó meg az adószedők egy dolog, és megint más a huszadik századi éles elméjű régész, aki előtt sorra lebuktak az így újraépített zsinagógák. Elsőként épp itt, Baramban jöttek rá a turpisságra. Mikor ott járunk, keressük meg az árulkodó jeleket, aztán hasonlítsuk össze az interneten kínált megoldással.

Meroni zsinagóga

Nincs messze ide, 15 km csak Meron, ott egyenesen Galilea legnagyobb fennmaradt ókori zsinagógájában gyönyörködünk. Már ha sikerül átbukdácsolnunk a rengeteg szemeten, kerítésfélén és szemétdombon, ami Simon Bar Jocháj csodarabbi sírjának a parkolójától odavezet. Bárkit megkérdezhetünk, merre a régi zsinagóga, mindenki tudja, de senkinek sincs esze ágában rendbe tenni ezt a csodálatos műemléket, múltunk egyik leggyönyörűbb emlékét. Pedig lag baomer ünneplésére minden évben félmillióan gyűlnek ide a vallásosok.

Számoljunk háromig, győzzük le a maradványok elhanyagolása miatti haragunkat, és csukjuk be a tátva maradt szánkat. Igen, ekkora volt, ennyien éltek itt majd kétezer éve zsidók. Újabban ez a rom azzal szokott a lapokba kerülni, hogy vandálok mindenféle grafittival csúfítják el, aztán meg sem tisztítják évekig, míg le nem kopik az egész.

Ez is jeruzsálemi tájolású és bazilika szerkezetű, persze tetővel, vakolva, sőt freskókkal képzeljük magunk elé. Abba már bele sem merek gondolni a mai állapotok láttán, hogy mozaikpadlója is lehetett. A valószínűleg középkori eredetű legenda szerint, ha leesik a bejárat fölötti kőgerenda, akkor eljön a Dávid házából való messiás. Jól nézzük hát meg, kifejezetten stabilnak tűnik egyelőre.

Pekín

Utunk harmadik, és végső állomása legyen Pekín, a manapság szinte teljesen drúz falu. Először is csodáljuk meg a barlangot, ahol Simon Bar Jocháj, rövidített nevén Rasbi 12 évig élt a fiával, Eliezerrel, a közeli forrás vizét itták, és a szentjánoskenyérfa termését ették. Rasbi Rabbi Akiba tanítványa volt, 13 évig tanult nála Bné Brakban.

A Bar Kochba felkelés idején élt, és harcosan Róma ellenes volt, a történészek szerint ezért kellett bujkálnia egészen Hadriánus halálig, 138-ig. Később Meronban telepedett le és tanított, ott, ahol azt a szép nagy zsinagógát láttuk pár perccel ezelőtt. A barlangtól sétáljunk le a lépcsőkön a falu zsinagógájához, ami legalább olyan érdekes.

A mai épületet 1873-ban emelték, miután az 1836-os nagy galileai földrengés lerombolta a régit. Ami a hagyomány szerint azon a helyen épült, ahol bét midras, oktatóház volt, melyben a Bar Kochba felkelés előtt Josua Ben Hananija rabbi, utána meg Simon Bar Jocháj rabbi tanított. 1926-ban és 1930-ban két régi kőtáblát fedeztek fel a zsinagógában. Az egyik menórát, sófárt és lulavot ábrázol, a másik pedig frigyszekrényt, vagy magának a Szentélynek a bejáratát, hiszen arról mintázták a frigyszekrényeket is. A szakemberek szerint mindkettő a 2. század vége és a 3. század eleje között készült.

Ráadásul 2017 februárjában egy 1800 éves mészkőoszlop oszlopfőjét fedezték fel a zsinagóga udvara alatt, fejjel lefelé állítva. A feliratok a zsinagóga építéséhez adományozók nevét örökíthetik meg, mert már akkor is az volt a szokás, hogy a donort kiírják. Vagyis ezen a helyen bizony majd kétezer éve, mindig zsinagóga állhatott.

Ha szerencsénk van, akkor ott találjuk Margalit Zinatit, az utolsó itteni zsidó család utolsó tagját. Margalit szívesen elmeséli a falu zsidó legendáját, ami talán nem is legenda, bátran hívhatjuk oral historynak is. Ő úgy meséli, hogy 70-ben, a jeruzsálemi Szentély lerombolása után a papi családok északra menekültek, köztük az ő ősei is. Itt, ebben az eldugott, világvégi völgyben, Pekínben telepedtek le, és kezdték művelni a földet, hogy megéljenek.

És aztán teltek az évek, évtizedek, évszázadok, sőt még az évezredek is, és ők itt ragadtak. Az tény, hogy a huszadik század húszas éveiben legnagyobb meglepetésére több tucat arab anyanyelvű zsidó családra bukkant itt Jichák Ben-Cví, Izrael 1952 és 1962 között regnáló államelnöke, mellesleg történész és cionista harcos. Köztük volt a Zinati család is. Az 1936-39-es arab felkelésnél kiűzték a faluból a zsidókat, legtöbben Haderára menekültek, de sokan Tibériás felé vették az irányt. Manapság szerte az országban élnek leszármazottaik.

Csak a Zinati család tért vissza ősei földjére, de szép lassan ők is elköltöztek, kihaltak, s ma már csak Margalit őrzi a dicső múlt emlékeit. Az őrzés végett összegründolt egy múzeumocskát a háza földszintjén. A zsinagógán és rajta kívül ennyi maradt az egykori pekíni zsidók emlékéből.

Pekínben nincsenek zsidók, de Izrael földjén ismét zsidó állam áll, s koronavírus ide, kijárási tilalom oda, ha kibírtuk azt a röpke kétezer évet, sőt előtte a fáraókat, akkor ezt a nyamvadt kis járványt már fél lábon is kidekkoljuk. Maradjatok otthon, utána viszont járjatok sokat kirándulni. A körülményekhez képest boldog pészachot, akinek fontos, annak kóser is legyen!