Hétfő délután utoljára autózom Bajit Vaganba, a menhelyre. A múlt héten, amikor a nevelőjük megüzente, hogy tartsam meg az utolsó órámat, megkönnyebbültem. Egy év sok idő, akkor is, ha hetente csak egy órát töltöttünk együtt a lányokkal. A Herzl-hegy mellett visz az út, dugóban ülök, van időm bámészkodni. A katonai temetőből tizen- és huszonéves lányok és fiúk jönnek ki civilben és katonaruhában. A temetésnek vége, ki-ki siet a dolgára. A jövőt látom a szélvédőn keresztül, ahogy áthalad a zebrán párosával, kéz a kézben, vagy egyedül, a mobilról csak szempillantásnyi időre felemelve a fejét. A fiatalok a jövő, elnézve őket, mégis azt érzem, hogy mindennek vége.
A városomban a temető a legelevenebb hely, háború van. Az éhes föld újabb és újabb halottakat kíván, és meg is kapja őket.
A menhelyen a lányok úgy néznek rám, mintha először látnának. „Ez az utolsó óránk, nézzük, mit tanultunk együtt” – mondom nekik. Bemelegítés, lélegzőgyakorlat, milyen szépen dolgoznak, még Ginda is, a kicsi lány, a hét évével, aki a legrégebbi tanítványom, hiszen egy év óta nem tudott kikerülni innen. Odaadom nekik a gumi ugrálókötelet, amit két nagyobb lány a bokája köré fon, mehet az ugrálás. Nincs mit vesztenem, hirtelen odafordulok a nevelőhöz, és halkan megkérdezem: „És Ginda? Miért van itt még mindig?” „Le-aba jes hitnahagujot” – aha, szóval az apa pszichiátriai eset, csak a harediek ezt másképp mondják: furcsán viselkedik. „És az anyja?” „Meghalt” – súgja. Ginda épp átugorja a gumi ugrálókötelet. Játszani jó. A két fiú közben a földön ülve bőg, mert megígérték nekik, hogy ma eljön a mamájuk, de a nevelő hibázott: a mama csak holnap fog jönni, és az még tenger idő, azt kibírni nem lehet. Versenyt sír Meir és Smuel, akik ikrek is lehetnének, de mégsem azok.
„Megy a curry a káposztástésztához?” – kérdezem otthon hangosan a tűzhely mellett állva, bár inkább csak magamtól. A családom tagjai képernyőznek, ami azért jó, mert időt ad, hogy összeszedjem magamat a következő megmérettetés, az esti vacsora-fürdés-fogmosás-mesélés kör előtt, amiből legkevesebb két lépcső rendszeresen elmarad, jellemzően a fogmosás, de a fürdés is gyakran.
Megfordulok, és meglátom Drort, ahogy a 85 százalékos kakaótartalmú csokimat eszi a hűtő felső rekeszéből, ahová eldugtam. Azért ezt veszem, mert senki sem eszi a családban rajtam kívül – gondoltam eddig –, és csak a biztonság kedvéért dugom el, hogy ne legyen szem előtt. Dror változik, és én is változom. Mivé válunk, mi lesz belőlünk? És ki mondja meg, miért éppen 85 és 99 százalékos csokikat árulnak, miért nem 88 vagy 95? Holnap veszek egy 100 százalékosat, meglátjuk, Dror ráfanyalodik-e, vagy meghagyja nekem, hadd szenvedjek vele én. „Bejrút után Damaszkuszt is porrá lőjük?” – kérdezem, de nem várok tőle választ.
Kedd a hét közepe lenne, de mivel Izraelben nincsen semminek közepe, csak eleje meg vége, és közte a rohanó idő, ezért erős fantáziával ez a kedd is a hét végének érződik már, vagy legalábbis a hétvége kezdetének, a péntek előszobájának. „Átjöttök ma délután?” – szakít ki a Páva kérdése a gondolataim felhőjéből, amin keresztül nem is láttam, hogy megérkezett az oviba a kis páváért, ezúttal egyedül, a nagy páva nélkül. „Szívesen.” Soha jobbkor nem érkezhetne az ajánlat, a fejem még a helyén, és a hosszas ücsörgéshez a parkban már hideg van, haza viszont nem szeretnék menni még. „Megyünk Sztavhoz” – mondom Nadavnak, miközben felteszem a biciklire. „Megírom a címet” – hallom a hátam mögül a Páva hangját. Tudom, hogy közel laknak, ezért fordulhat elő, hogy egyszer-egyszer gyalog jönnek az oviba, és nem a fekete terepjáróval, mint legtöbbször.
A csilivili lakásban rend és tisztaság van, enni lehetne a földről, de nem vagyok éhes, ellenkezőleg, már azt is elfelejtettem, hogy öt óra múlt, és még nem is ebédeltem. A Páva szódát hoz, pedig csapvizet kértem. Nézem a buborékokat, ahogy összegyűlnek az ital felszínén, és felemelkednének a pohár pereméig is, de annyi erejük nincsen. Belőlem is kiment a szusz. Most ülök le először ma úgy, hogy nem tudom, miért álljak fel. Nadav valahol a szobák mélyén lehet Sztavval, a Páva is eltűnt valahol, nem megyek utánuk. Fekete bőr bárszéken ülök a nappali-konyhában álló hatalmas fehér asztalnál, ami uralja a teret. Körbenézek, és megállapítom, hogy az első benyomás nem volt csalóka: minden fekete-fehér, a bútorok, a szőnyeg, a képek a falon. Csak a tévé hozna színt a lakásba, ha az egyik páva bekapcsolná.
Hát ezért mindig fekete a Páva is – értem meg lassan. Fehér haj és rövidre vágott szakáll, fekete ruha és cipő – ebből a lakásból csak így lehet elindulni reggelente. „Szépen játszanak” – mondja távolról, aztán közelebb jön, közben engem néz. Megint jön, és megint néz. Megáll mellettem, én még mindig ülök, az arcunk egy magasságban van, de nem nézek rá. A derekamra teszi a kezét, és olyan a mozdulata, mint a megérkezés. Aztán ellép tőlem, és otthagy, de a kezét még mindig érzem, nem engedi, hogy felálljak, pedig a bárszékről nem is tudnék – jut eszembe –, arról csak lecsúszni lehet, egyre mélyebbre, amíg a talpunkkal megérezzük a padlót. Egyszerre rámszakad az este, be is sötétedett, ami eszembe juttatja, hogy nincs nálam biciklilámpa, pedig indulnunk kell. Közben Nadav fut ki a szobából nevetve: „Hol vagy, mama, gyere legózni!” Nem megyek. Ezt a legó-szettet egyedül kell majd kiraknom, otthon, fejben.
